Borsodi Levéltári Évkönyv 3. (Miskolc, 1980)
Vargáné Zalán Irén †: A miskolci zenei élet kibontakozása a felszabadulás után
azt fejtegette, hogy szellemi újjáépítés helyett közöny és tespedés található a városban. A zenei életről mindössze annyi megjegyzés volt: „Tavaly márciusban néhány lelkes zenész és zenerajongó megszervezte a Miskolci Filharmonikus Zenekart, amely hivatalosan a város zenekara. Szépen indult, 8 hangversenyt adott, aztán elnémult. Állítólag nem áll rendelkezésére elegendő zenész, ezért nem tud ismét munkába állni. Ezt a kérdést áldozatok árán meg kellene oldani, mert a zenei nevelés állandó szimfonikus zenekar nélkül elképzelhetetlen.42 A Vasgyári Szimfonikus Zenekar Mind az eddigiekből kitűnt, az ország legrégibb munkászenekara szólalt meg elsőként az új élet kezdetén, 1945. január 3-án. Alapítói azok az idegen ajkú munkások voltak a múlt század 80-as éveiben, akik az egész Monarchia területéről kerültek az akkor mindjobban fejlődő Vasgyár telepre. Az alapítók neve: Stőhr, Peck, Juza, Schöpfl, Reiter — is elárulja idegen származásukat. A zenekar elsősorban arra volt hivatott, hogy a gyárigazgatóság és a vasgyári munkásság zenei igényeit elégítse ki. Agyárigazgatóságét azzal, hogy, ha idegenek érkeztek, márpedig elég gyakran megtörtént, akkor a zenekar még az ebédnél is „asztali zenét” játszott, vagy éppen a fogadást tette díszesebbé. A munkásság igényeit pedig azzal, hogy télen, nyáron, műsoros előadásokon igényesebb szórakoztató zenét, sőt, már a művészi színvonalat is elérő zenekari nyitányokat játszott. Közreműködője volt a háború előtti virágzó műkedvelő előadásoknak, amelyeken számos operett hangzott el. A zenekar műsoranyaga óriási volt. A könnyű, szinte selejtes művektől zenekari nyitányokig terjedt. Szerencsére a háború alatt is sikerült megmenteni és kellően vigyáztak is rá. A zenekar sohasem küzdött sem anyagi, sem utánpótlási gondokkal. Anyagi alapját biztosította a munkásság havi keresete egy negyed %-a önkéntes felajánlásával, amit a fizetéskor automatikusan „levontak”, utánpótlása pedig a miskolci zeneiskolából állandóan biztosított volt. Zenekari vezetői között nagy érdemeket szerzett a „vasgyári főzeneigazgatónak” nevezett Senger Gusztáv, a 30-as évek közepén Hoppe Jenő és a 30-as évek végétől kezdve Forrai István. Ez a zenekar a miskolci zenei élet biztos támaszát jelentette mindenkor, ha a „gyárigazgató átengedte”. Ilyenkor állt elő az a különös helyzet, hogy zömmel mégis a könnyebb műfajok előadásához szokott muzsikusok Miskolcon Beethoven és Schubert szimfóniák előadásában nagyszerű segítőnek bizonyultak. Általában nem volt kapcsolat a két egymás mellett élő település zenei élete között, eltekintve az említett kisegítő alkalmaktól. De azért előfordultak „vendégszereplések”, amelyek abból álltak, hogy a miskolci zeneiskola nem egy külföldet is megjárt művész tanára a vasgyári zenekar kíséretével lépett fel, vagy éppen a zeneiskola igazgatója dirigálta a zenekart. Önállóan csak egyszer adott hangversenyt a vasgyári zenekar, a Zenepalotában 1937-ben és ez akkor zeneileg olyan fontos eseménynek számított, hogy a város rövid ideig élt folyóirata — a Termés — „egészséges import gyümölcseként” emlegette a hangversenyt. Igaz, az akkori karmester, Hoppe Jenő vezényletével Beethoven VI. Szimfóniáját adták elő, s Kodály Intermezzóját és Liszt XIV. Rapszódiáját. A méltatás elismerte a szereplés művészi értékét, de jószándékúan és tárgyilagosan azt ajánlotta: „Ne elégedjenek meg a kitaposott és mérsékelt értékű zenei ösvényekkel, a zenei középszerrel.”43 Egy időben, a felszabadulást követő első két évben tehát egyszerre két zenekara is volt a városnak. Az egyik: az infláció szorításában mind jobban elmerülő Miskolci Filharmonikus Zenekar, a másik, amelyiket még a nyomorúságban is támogattak a 229
