Borsodi Levéltári Évkönyv 3. (Miskolc, 1980)
Deák Gábor: Az 1930. szeptember 1. Miskolcon
AZ 1930. SZEPTEMBER 1. MISKOLCON DEÁK GÁBOR Az 1929—33-as gazdasági válság egyformán érintette az ipari és mezőgazdasági dolgozókat. Miskolc és a vele kapcsolatos Diósgyőr-Vasgyár, Hejőcsaba lakói közül sokan voltak gyári munkások, de akadt bőven a peremfalvak lakóiból is a városba húzódott munkanélküli. Csak azokat az emlékeket kell felidézni, ahogyan a Búza téren és más erre a célra kijelölt „ínségkonyhákon” hosszú sorokban álltak az emberek, hogy vagy reggeliért, vagy ebédért várakozzanak, amit hazavihettek családjuknak. Ma már ismeretlen, hogy az értelmiségiek, elsősorban érettségizettek előbb díjtalan díjnokként dolgoztak annak a reményében, hogy egyszer majd akad üresedés és mint kinevezett tisztviselők, egzisztenciát teremthetnek maguknak. Az 1929-ben magasra csapott krízis csak növelte ezeknek a számát, s az amúgy is rebellisnek elkönyvelt városban — más nagyvárosok, ipari centrumok sorában — az elégedetlenség tömegtüntetésekben, illegális szervezkedésekben, forradalmi mozgalmakban tört ki. De a helyzet ismeretéhez hozzátartozik az is, hogy a gyári ipari munkásság mellett ezeknek a mozgalmaknak a bázisa az egész borsodi iparvidék, a szénmedence, szoros kapcsolatban a szomszédos salgótarjáni bányamunkássággal. Ezek jelentették az északi kerület munkástömegeit. 1929-ben a nyomor már olyan nagy volt, hogy amint a Magyar Jövő írta:. . . „A nyomornak a vízözöne szinte a töltésig ér, s csak egy kis zápor kell, hogy átzúduljon”.1 Ezt az „átzúdulást” fokozta a sok munkáselbocsátás, az ingyenmunka növelése, s ez nemcsak az ipart, bánya- és mezőgazdaságot jellemezte, hanem így volt az alkalmazotti kategóriában is. Még az említett, baloldalinak egyáltalán nem mondható Magyar Jövő is kénytelen volt kendőzetlenül megírni a helyzetre, hogy: „Kétezer magánalkalmazott ingyen dolgozik, 5 ezernek 80 pengőnél kisebb a fizetése ... Az állami munkaközvetítő hivatal jelentése szerint minden iparágban nőtt a munkanélküliség az év végére.”2 Baksay Zoltán A gyáripari munkanélküliség történetéhez Magyarországon című tanulmányában az országos adatokat a szakszervezetek kimutatása alapján közli, miszerint 1929-ben 16 174 volt a gyáripari munkanélküliek száma.3 Hogy az akkor 93 877 lelket számláló Miskolc (és csatolt részei) népességéből 39 622 iparban, 7 589 közlekedésben és 8525 kereskedelemben foglalkoztatottak,4 és a kimutatásokban, statisztikákban alig szereplő szellemi dolgozók közül mennyi volt a munkanélküli, azt a kereső népesség és az össznépesség kategóriánkénti összevetéséből sejthetjük, s nem csoda, ha az elkeseredés végül is egy olyan éhségsztrájkban tört ki, mint az 1930. szeptember 1. volt. Van adatunk arra, hogy pl. 1929-ben 14 000 ember fordult meg a munkaközvetítőben és csak 7000 kapott munkát.5 Az is közismert volt, hogy az ózdi martinászok hetente mindössze 3 napot dolgoztak, egész hónap alatt keresetük megközelitőleg 75 pengő volt. A kovácsok, lakatosok órabére 30 fillér, a tanulóké 8 fillér, havi 10 pengő, a gyermekmunka órabére 15 fillér, a nőké 13 fillér.6 A Lillafüred—egri út kubikosai havi 12—14 pengőt kerestek, ezért tömegesen hagyták el munkahelyüket. 14 Levéltári Évkönyv III. 209
