Borsodi Levéltári Évkönyv 3. (Miskolc, 1980)

Lénárt Béla: A Hejőcsabai Cement- és Mészmű története, 1890-1976

c) A piac: A vas- és cukorgyártás technológiai folyamatában szükséges a mészkő, ill. oltott mész. A gyors ütemben növekvő diósgyőri Állami Vas- és Acélgyárak, a Rimamurányi Rt. ózdi vasgyára, a hatvani, szerencsi cukorgyárak állandó biztos piacot jelentettek Weiszkopf terméke számára. A hulladékkő értékesítésére két lehetőség adódott: útépítő anyagként hasznosítani Miskolc városnál; nagy teljesítményű mészégetőt építeni, s ott hasznosítani. Mindkettőre sor került. d) Munkaerőpiac: Miskolc és környékének falvai: Hejőcsaba, Görömböly, Tapolca, a vonzáskörzetbe tartozó távolabbi községek (Szirma, Kisgyőr stb.) olcsó munkaerőt kínáltak a vállalkozás számára. A fentiek alapján tehát megállapítható, hogy Weiskopf Adolf gazdaságilag megfon­tolt, reális haszonnal kecsegtető ipari tevékenységbe kezdett. A kezdeti szakaszt ma már nem lehet történelmileg pontosan rekonstruálni. Fel­tehetőleg 20—30 fő dolgozott a bányában és kb. évi 10—15 000 t mészkövet termelt. A robbantásos jövesztés mellett a fúrás, rakodás, szállítás kézi erővel, ill. lovas szekérrel történt. A követ a MÁV említett diósgyőri szárnyvonala 2. sz. őrházáig kellett eljuttatni, ahol azt vagonokba rakták. 1902-ben a bányától az őrházig 0,76 m nyomtávú csillevasutat építettek, mely az akkori Miskolc-Tapolca közutat követve, azt egyszer keresztezve, lóvontatású csillékkel üzemelt. Az 1903-as túltermelési válságot követően erőteljes gazdasági konjunktúra indult, ez a tulajdonost arra késztette, hogy további modernizálásokat hajtson végre. A „Tapolcza-dudujka pusztai lófogatu iparvasut gőzüzemre való átalakításának köz- igazgatási bejárásá”-ról készült jegyzőkönyv4 tanúsága szerint Weiskopf gőzüzemre állt át. Hamarosan építeni kezdték a MÁV kitérőt és a vasúti rakodót, mely lehetővé tette, hogy a csillékből azonnal a MÁV szerelvényeibe rakodhassanak. Ezzel vetették meg a hejő- csabai Mésztelepi kolónia utcai munkáslakótelep és a később felépülő mészüzem alapjait. Az iparvasút 4600 m hosszú volt. Az első 50 LE-s mozdony a Mára nevet viselte. A 0,8 m3 befogadóképességű, billentős kocsik, ha a berakás fárasztó kézi munkáját nem is, de legalább a kirakodás munkáját könnyítették meg. A rakodó körül gyorsan épült a munkáslakóházakból álló telep az üzemi műhe­lyekkel (gépház, lakatos-kovácsműhely, dinamitraktár, mérlegház, hídmérleg, rakodó­rámpa stb.) együtt.5 Az 1907-es ipartörvény tovább erősítette a magyar ipari konjunktúrát, ezért Weiskopf hulladék kövének felhasználása érdekében mészégető építését határozta el, melyre 1911 júniusában engedélyt szerzett.6 A bánya modernizálását pedig a pneuma­tikus gépfúrásra való átállás bizonyította. Ma már nem deríthető ki, hogy Weiskopf miért számolta fel ipari tevékenységét, milyen okból ruházta át a 21 éves múlttal rendelkező kőfejtőt, rakodó telepét, s a kettőt összekötő keskeny nyomtávú vasutat, ill. azok tulajdon- és bérleti jogát a Magyar Álta­lános Kőszénbánya Részvény társulatra 1911-ben. Ezzel tulajdonképpen lezárult az üzem történetének első szakasza. Az új tulajdonos az ország egyik legnagyobb részvénytársulata lett, ezzel új fejezet nyílt a kőbánya s a hamarosan megépülő mésztelep életében. 134

Next

/
Oldalképek
Tartalom