Borsodi Levéltári Évkönyv 2. (Miskolc, 1979)
Galuska Imre: Egy gazdálkodási ág a XIX. században a kesznyéteni református egyházközségben
jószágtartásának az emlékeire, és a tartás költségeit végtére is csak alig találtam, oda következtettem, hogy az egyház szarvasmarháinak a téli tartását is talán egyik-másik család a tejhaszonért elvállalta. A következtetés azonban tévesnek bizonyult. Az egyházközség teheneit senki sem fejte, esetleg csak a pásztor vagy téli gondozójuk, de ezek is legfeljebb csak lopva. Magaszopta hornyukat neveltek az egyház tehenei. A jelző azt jelenti, hogy annyit szopott a borjú, amennyit akart, s addig, ameddig az anyja el nem rúgta maga alól. Innen a rúgott bornyú kifejezés is, mely azonban mára nem jelent már többet, mint annyit, hogy ’választott borjú’. A régi rúgott borjúról beszélik: „Őszre mán ojan vót, mint az annya; kormos nyakú, alig lehetett lekötni; bőgött, mint a sakál.” Az ilyen boíjút a kesznyéteniek emlékezete szerint a nánásiak, böszörményiek (utánuk vagy velük együtt a kesznyéteniek is) kinyin nyőtt vagy kinyin nevelt bornyúnak nevezték, mikor vásárkor ajánlották, dicsérték, kesznyéteni szóval mondva: kötötték ekképpen: „Barátom, ez kinyin nyőtt bornyú!”6 A téli gondozás bére A téli bánással valamelyik gulyás volt megbízva. 1823-ban például az Ekkla marháinak gondviseléséért Csáki András gulyásnak 4 Rf-ot fizetett a kurátor. Oláh Mihály gulyásnak „a téli Marha bánásért még az 1824 esztendőre” egy pár csizmát vettek 1825-ben 3 Rf. 30 xr-ért. 1826-ban az előző évre ugyanő 3 Ft-ot kapott. Ez idő tájban esztendőről esztendőre vagy egy pár csizmát, vagy annak árát kapta az eklézsiától a marhával bánó gulyás. 1832-ben Tékes István gulyásnak például 5 Rf. volt az eklézsia marháira való gondviselésért a bére. Csizmajárandósága biztosítva volt a községtől, mert szegődménye volt, hogy „tartozik Télen a Hellység marháira vigyázni, ’s gondot viselni, mellyért kap egy pár csizmát.”7 így kapott az eklézsiától nem csizmát, hanem készpénzt. Az őrzésért általában nem fizetett külön az eklézsia. A csizmajuttatásban — úgy látszik — benne levőnek tudták a pásztorbért is. De az 1824-i számadásban még külön őrzési díjról is olvasunk: „A’ Gulyásnak a marha őrzéséért adtam”: 1 Rf. 45 xr. Máskülönben a gulyás bére minden darab marhától fél véka élet (többnyire egy negyedrész gabona, azaz rozs, meg ugyanennyi árpa), fél kenyér és egy vacsora. A többi pásztor is hasonló bért kapott. Az eklézsia tehát, ha fizetett is, csupán rendkívüli bért, készpénzt fizetett. — A múlt század második felében csizma helyett már csak „egy pár talpat” kaptak a gulyások évenként az egyház marháinak mikor az őrzése, mikor a gondozása címén, vagy annak árát: 1 vft 30 xr (1857), 1 ft, ez már a jóval többet élő osztrák értékben (1863), 75 xr (1867), 80 xr (1874), 1 ft 20 xr (1878) stb., mikor mennyi volt a csizma alá való talp ára. Ennyit kapott évről évre Nagy Imre vagy Tóth Mihály gulyás. Az egyházközség jószágtartásának utolsó évében Nagy Imre 2 ft-ot. Nem mindenkor honorálták a gulyásoknak az eklézsia marhái körül tett fáradozásait, legalábbis hiányoznak a számadásokból több esztendőn át folyamatosan is az erre vonatkozó kiadási tételek. A múlt század derekén, az 1840-es években és az 1850-es évtized nagyobbik felében nem fizették a pásztorokat sem az őrzésért, sem a téli gondviselésért. Ennek magyarázata részint talán abban a gondolkozásban kereshető, mely szerint az eklézsia részére valamely szolgálatot végezni, vagy valamit odaadni vagy eladni, méltányos ingyen, illetőleg a szokásosnál olcsóbb áron. Egyszóval érvényesült az Ecclesia non taxat ősi elve: az a szabály, hogy az egyház nincs taksára kötelezve. Másrészt a gulyás a helység marháit is gondozta. „A Helység marhája körül Télen, nyáron való bánásért egy pár Csizma vevődik a helység pénztárából” — foglalják írásba 1847-re szólóan Nagy Imre gulyás fizetését a község elöljárói.8 S azokban az években talán, mikor az egyház részéről 59
