Borsodi Levéltári Évkönyv 2. (Miskolc, 1979)

Takács Béla: A sárospataki diáktűzoltóság története a XVIII-XIX. században

Mindezeken túl a kollégium igazgatósága igyekezett a lehetőséghez képest mindent megtenni a kollégium épületeinek védelmére. Gortvay János, mint „oskola igazgató”, 1841-ben arra tesz előterjesztést a kollégium elöljáróságához, hogy az iskola szomszédságában levő eladó házat meg kellene vásárolni, legfőképpen azért, mert ennek lebontása által „az oskola épületei a tűzi veszedelem ellen biztosíttatnának”.36

Az 1840-es évektől kezdve, az országszerte előforduló nagy tűzesetek arra indították a lakosságot, hogy tűzbiztosító intézeteket hozzanak létre a károsultak megsegítésére. Eddig semmiféle intézményes mód nem volt ennek megoldására. Ha valahol tűzvész pusztított, rendszerint országos gyűjtést indítottak a tűzkárosultak javára. Sárospatakon 1821-ben volt ilyen gyűjtés. A jegyzőkönyvi adatokból nem tűnik ki világosan, hogy ez kiterjedt-e más helységekre, vagy csak a városon belül gyűjtöttek, mindenesetre a jegyzőkönyvben ez olvasható: „Kis Patakon a szerecsétlen tűz támadás által megkárosittattaknak számára lejendő segedelmek incassatiojára Mihályi Antal és Schroter András urak deputáltattak”.3 7

A segélykérő felhívások néha országhatárokon túl is eljutottak. így például Hamburg városának 1842 májusában történt leégése alkalmával többek között a pataki iskolát is felszólították az adományozásra.38

Nem sokkal később, 1843-ban Miskolc szorult segítségre.39

A pataki kollégium is belátta a tűzbiztosításból eredő előnyöket, ezért az épületek egy részét a Zemplén vármegyei Tűzkármentő Társaságnál bebiztosította.

Ez azonban nem jelentette azt, hogy a kollégium a diáktűzoltóság intézményének fenntartását és támogatását ne tartotta volna továbbra is szükségesnek. Az 1843—44-es iskolai évben kiadott új törvények — amellett, hogy a tűzbiztonságot fokozott mértékben akarják megvalósítani — egyrészt a tűzrendészeti szabályok elhanyagolóit büntetéssel sújtják, másrészt viszont a tűzoltásban kitűnt diákok számára jutalmat rendelnek el. Az iskolai törvény 4. §-a kimondja: „A tüzelés és gyertyázás illő gondoskodást kívánván, az e részbeni gondatlanok, hanyagságuk okozta vész minőségéhez képest fognak büntettetni.” A 16. § viszont így intézkedik: „A tüzvészi szerentsétlenségek gátlásában magukat különösebben kitüntetők az ünnepi jótétemények választásábani elsőbbségre tarthatnak számot, elleniben kik e köz szerentsétlenséget netalán bosszuállás eszközéül használnák s önként kárt tesznek, a körülményekhez képest szigorúan bűntetteinek.”40

A rendelkezés, illetve a jutalmazás megértéséhez szükséges tudnunk, hogy a diákság és az iskola fenntartásának egyik régi módja volt az „ünnepjárás”. Az ünnepválasztás, vagy „electio” sorrendjének megállapítása tanulmányi eredmény szerint történt, tehát a jobban tanuló előbb választva, nagyobb községbe, városba ment, ahol természetesen több volt az adomány összege. A tűzoltásban kitűnt diákok jutalma az volt, hogy a megállapított névsorban „ugrottak”, — előbb választottak, mint a jobban tanuló, de a tűzoltásban különösebb eredményt el nem érő diákok. Ez az egyetlen adat arra vonatkozólag, hogy a tűzoltó diákok szolgálataikért az iskola részéről valami jutalomban részesültek. A törvénynek ez az intézkedése minden tekintetben igazságos volt, hiszen a tűzoltó diák teljesen önzetlenül, ellenszolgáltatás nélkül végezte feladatát, sok esetben nemcsak a ruháját, csizmáját tette tönkre tűzoltás közben, hanem testi épségét, életét is kockáztatta.

A diákság éberségének, a rendszabályokhoz való szigorú alkalmazkodásnak tulajdonítható, hogy a kollégium területén belül nem volt szükség a tűzoltóság közreműködésére.

Annál inkább a városban! 1843. május 24-én a városi tanács átiratot intézett a kollégiumhoz, és kifejezte köszönetét a tűzoltó diákok hősies munkájáért. A levél így hangzik: „Tekintetes Oktatói Kar! A közelebbi napokban gyakran kiütött tűzi szeren16