Borsodi Levéltári Évkönyv 2. (Miskolc, 1979)

Lehoczky Alfréd: Az ipari létszám alakulása és megoszlásának fő vonásai Borsod megyében a századforduló körül

kedvezőbbek voltak a bérviszonyok. A vasiparhoz képest a bányászatban a bérviszonyok kedvezőtlenek voltak.

A bérszínvonal nyújtotta spontán folyamatok nem lehettek elégségesek a munkáslétszám stabilizálására, s ez főleg a kivándorlás által vált erőteljesen láthatóvá. A tudatos tevékenység három elemét kell kiemelnünk: a telepítéseket, a társládát és a szakmunkások saját keretben történő kiképzését. A három tényezővel e helyen nem foglalkozunk részleteiben — ezekre külön fejezetekben térünk majd vissza —, csupán azt jelezzük, hogy a telepítés rendkívül költséges művelet volt. A társláda bizonyos eredményeket hozott, de konkrét esetekben a bérviszonyok hatása dominánsabbnak bizonyult. A társláda stabilizáló szerepe főleg Diósgyőrött emelhető ki, mert itt az ún. „állandó alkalmazott” státusz egy sor más tényezőtől is meghatározott volt.

A különböző módszerek alkalmazásában e tekintetben is átgondoltabbak és kifinomultabbak az ózdi eljárások. Jól megfigyelhetjük ezt az 1900-1903-as gazdasági válság időszakában, amikor Ózdon a stabil létszám megőrzésére egy sor intézkedést tettek. Közülük hármat emelnénk ki: egyik, hogy a termelőüzemek korlátozásának időszakában hajtották végre — a várható konjunktúrára felkészülve — a nagy beruházásokat, s a munkások egy részét ide irányították át; a másik, hogy olyan gyáron kívüli beruházásokat, melyeket elvégezni szükséges volt ( út- és csatornaépítés, lakótelep-fejlesztés stb.) ebben az időszakban végezték el, és ha ezek sem voltak elégségesek, akkor csökkentett munkaidőben foglalkoztatták a munkásokat (heti 3—4 nap), s így a munkások számára a minimális létfeltételeket biztosították. A „porátka”, a rendelés hiányából következő munkaszünet a század elején válik rendszeresen alkalmazott szükségmegoldássá az ózdi gyárban. Mivel ebben az időszakban a munkások más helyen elhelyezkedni nem tudtak, e megoldás — végül is — a szociális intézkedések egyikévé vált a gyár vezetőinek kezében. Egyike azon jelenségeknek, melyet a tőkés anarchia megnyilvánulásának tekinthetünk, de amely az érintett munkások vonatkozásában a vállalathoz való kötődés egyik mozzanatává vált, hiszen „a vállalat nem hagyta el őket a nehéz időben”. Ehhez már csak egy motiváló tényező: amikor el kellett dönteniük a munkából való elbocsátást, akkor minden eszközzel megtartották a telepített, helyben lakó munkásokat, s elsősorban a „bejáró” falusi munkásokat bocsátották el.

A gyári létszám ingadozására és stabilizálásának folyamatára a diósgyőri gyár példáját hozzuk.

A diósgyőri vasgyárban a munkáslétszám viszonylag állandónak volt mondható. Évi szinten az átlagtól való eltérés nem haladta meg a plusz-mínusz 5%-ot.50 Kiemelve négy időszakot, a létszámingadozás fontos részleteire figyelhetünk fel. A nyári-téli munkaerőhullámzás a létszámfejlesztés, illetve alakulás fontos eszközévé vált. A fejlődés dinamikus korszakaiban (például 1894—1897) megfigyelhető, hogy az őszi időszakra a létszám felfut, ezt a következő nyáron nem engedik jelentősen visszaesni, s ősszel erről az alapról folytatják a létszám további kiépítését. A stabilitás állapotában (például 1909—1912), egy szisztematikus hullámzás megy végbe a nyári és téli létszám alakulásában, de ez nem nagyobb a 97,6—102,3%-os mozgáshatároknál. A depressziós időszakban (például 1900—1903) az első típus ellenkezője megy végbe: a nyáron eltávozó létszámot ősszel nem pótolják újakkal, s ez egy tartós létszámcsökkenést eredményez. Ebben a helyzetben nem az őszi, hanem a tavaszi létszám jelenti az évi csúcslétszámot. Az egyes időszakokban a létszám alsó és felső határa a következő:

153