Borsodi Levéltári Évkönyv 1. (Miskolc, 1977)
Nemcsik Pál: A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. fekete könyvei, 1902—1940
találhatott ki indokot, ha el akarta küldeni munkását. Hivatkozhatott arra, hogy a munkás összeférhetetlen, keresetét nem vette fel, vagy keresetét letiltották. Van azonban az indoklásoknak egy nehezen megmagyarázható és elfogadható, erősen antiszociális karakterű csoportja, amely meggondolkoztat bennünket. Ezek az indokok az orvosi vélemény alapján elbocsátott, vagy betegség (színlelő), vagy egyéb okok miatt alkalmatlannak minősített munkásokra, utalnak. Kérdés, hogy a betegséget a munkás a munkaviszonya idején szerezte-e a közismerten egészségtelen munkahelyi körülmények miatt, mert amelyik munkás megrokkant, annak végkielégítést kellett volna kapnia, vagy rokkantsági nyugdíjat, de a munkahelyi egészségi károsodás következtében nem szolgált rá a „fekete-könyv”-beli bejegyzésre. Ilyen esetek: „Cs. J. b. 1909. II. 23. Sérve miatt többé fel nem vehető; D. J. idős. 1909. II. 26. Munkára teljesen alkalmatlan.; D. D. sz. 1909. VI. 14. Gümőkóros: J. J. 1908. Általános testi gyengeség miatt leszámolva, elégedetlen, többé föl nem vehető; Z. F. 1909. VI. 5. Gyenge. Orvosilag alkalmatlan." Néhány példa láttán felötlik bennünk a kérdés, miért nem volt a szociális érdek- védelem magasabb szinten a Rima üzemeiben, ha a megrokkant munkásokról volt szó? Annyi ismeretes, hogy a Zólyom megyei Bikás községben 1908-ban a társulat rokkant-telepet létesített, ahol körülbelül 50 munkás és munkáscsalád volt elhelyezhető.2 2 Ez a szám a közel 50 000 lélekre vonatkoztatva, akik 1912-ben a társulat kötelékében éltek,23 igen elenyészőnek látszik. A rászorultak között a Garam-menti „szociális otthonba” az előbb említett, megbélyegzett munkások közül már nem juthatott be senki! Ennél az indokcsoportnál érezhető leginkább a munkás létbizonytalansága a kapitalizmus viszonyai között, s részben ezek az indokok is kiváltották azokat az eseményeket, amelyekről a harmadik csoportnál szólok. Az indokok harmadik csoportjánál az jut kifejezésre, hogy a rimái munkásság jelentős része is felismeri a tőkés-munkás érdekellentétet. Van, aki csak 'ösztönösen fordul szembe munkaadójával, de akad olyan is, aki eljut a forradalmi magatartásig, s tudatában van annak, hogy a forradalom esetén „csak láncait veszítheti el”. Akár így, akár úgy nyilatkozik meg, de már minden esetben kitetszik magatartásából a tulajdon nyűgétől megszabadult ember következetes szembefordulása a kizsákmányolóival. A munkás már számol magatartása következményeivel is. — Népes az olyan munkásoknak a tábora, akik könnyen továbbálltak, ha valami nem tetszett nekik. Rögtön „leszámolást kértek, s nem is napra, hanem órára”.24 A társulat nem szerette ezeket az izgága elemeket, s a „fekete-könyv” bevezetésével az ilyeneknek a szárnyait akarta megnyirbálni, és kalickába zárni a vándormadarakat. Ilyen minősítésekkel próbálták őket kizárni a Rima-tói: „Bóta János György. 1906. XII. 14. Leköszönt (Zugvogel!),’15 Dorkó Alajos szurdok. 1911. IV. 6. Kóbor. Többé fel nem vehető!; Józsa József. 1911. VIII. 30. Vándormadár. Többé fel nem vehető!” stb. Nem véletlen, hogy ebbe a kategóriába sorolták a munkásságnak azt a derékhadát, amely a belhoni migrációt kialakította, és egyes üzemcsoportokon belül uralkodó életformává tette. Még a munkásfolklórban is van nyoma ennek a vándorlásnak.26 Csak egy árnyalatbeli különbség választja el a vándormadarakat azoktól, akik — mit sem törődve a munkaadóval — felmondás nélkül távoztak. Be sem várták a munkaadó büntető szankcióját, önként vállalták a bizonytalanságot a jobb kereset reményében. Szinte már szállóigévé vált. „Ha akarok leszámolást csinálok”2 7. A Rimán kívül akadt más vállalat is, ahol szívesen alkalmazták a felszabaduló munkaerőt. 80
