Borsodi Levéltári Évkönyv 1. (Miskolc, 1977)
Lagzi István: Adatok a lengyel katonai és polgári menekültek Borsod, Abaúj, Zemplén megyékbe érkezésének történetéhez (1939 szeptember-október)
üldözötté vált lengyelek befogadásában, elszállásolásában. Az előbb említett három megyében 1939 szeptember második felétől több mint. 20 lengyel katonai és polgári menekülttábor volt. S a táborokban, valamint a lakosságnál élő menekültek száma meghaladta a négyezret. Az átutazó lengyelek száma (óvatos becslések szerint is) 30—35 ezer (!) lehetett. A lengyel menekültek Borsod, Abaúj, Zemplén megyei tartózkodásának — a rendelkezésre álló levéltári források alapján való — feldolgozása érthető módon messze túlnő a vármegyei határokon.9 * Az 1939 nyarától egyre éleződő német—lengyel ellentétek magyarországi visszhangja igen sokrétű és egyúttal ellentmondásos is volt, hiszen a „szövetséges” Németország és a „testvéri” Lengyelország kirajzolódó — majd ténylegesen is kirobbant — konfliktusáról volt szó. A Teleki-kormány már a háborút megelőző hónapokban több ízben is kinyilatkoztatta Lengyelországgal szembeni barátságát, amin lényegében a háború kitörése után sem változtatott. A Teleki-kormány lengyelbarát állásfoglalása — az adott időszakban — jelentős (közvetett) segítséget jelentett a németek által megtámadott Lengyelországnak.10 Az 1939 augusztus—szeptember hónapokban a sajtóban megjelent írásoknak — akarva-akaratlanul — nagy szerepük volt abban, hogy a lakosság figyelme és rokonszenve a lengyelekre terelődött. A Népszavában, a Magyar Nemzetben, a Magyarországban sőt a Nemzetőrben is egyre-másra jelentek meg a lengyelbarát hangnemben íródott cikkek, tudósítások. (A vidéki sajtó tartózkodóbb volt, bár itt is voltak kivételek.) Az előbb említett újságok megírták, hogy a hivatalos német hadijelentésekkel ellentétben a német pilóták védtelen falvakat, az utakon menekülő polgári lakosságot is bombázták, hírt adtak a német katonák — első — megtorló intézkedéseiről, a módszeres emberirtás kezdeteiről is. Sűrűn találkozhatunk olyan cikkekkel, amelyek Magyarország lengyelekkel szembeni erkölcsi kötelességére, a lengyelbarát rokonszenven túli feladatokra hívták fel a figyelmet, hogy Lengyelország független állami léte „. .. szoros összhangban áll a magyar szabadsággal és függetlenséggel.”11 A sajtócikkek, számos más lengyelbarát kitételt tartalmazó írással együtt, érthető módon, nem kerülték el a budapesti német követség figyelmét. Erdmannsdorff német követ, utalva a magyarországi közhangulatra, a lengyelbarát írások érdemi tartalmát, a képviselőházban és máshol elhangzott lengyelbarát megnyilatkozásokat jelentette Berlinbe. A követség figyelme egyre inkább a Magyarországon tapasztalható, lengyelek iránti rokonszenv megnyilvánulásaira terelődött.12 A Lengyelország ellen indított fasiszta német sajtó-és diplomáciai hadjárat 1939. szeptember 1-én valóságos háború formáját öltötte. A német hadigépezet — három hadseregcsoport és több, mint 2500 elsőrangú repülőgép támogatásával — megtámadta a Lengyel Köztársaságot. A német katonai fölényből adódóan a világháború első napjaiban mindkét részről (!) nagy áldozatokat követelő német katonai sikerek születtek. A lengyel katonai ellenállás (Westerplatte, Varsó—Módiin, Hel, Kutno stb.) hőstettei ellenére a lengyel hadsereg alig egyhónapos hősi harc után vereséget szenvedett.13 A lengyel hadsereg — a vezérkar korszerűtlen stratégiája, a hadsereg háborúra való felkészítésében elkövetett súlyos mulasztások ellenére — egyhónapos hősi ellenállást tanúsított, a világ csodálatát vívta ki Varsó népe. A katonák és tisztek egy jelentős része, az egymást követő katonai vereségekkel (majd az összeomlással) mit sem törődve, partizánként harcolt tovább a német megszállók ellen. (A lengyel hadsereg vereségével kapcsolatban rá kell mutatni arra, hogy a brit expedíciós csapatokkal megerősített francia hadsereg csak két héttel harcolt tovább, mint a technikailag jóval szerényebben felszerelt lengyel.) A hadműveletek következtében, továbbá a várható náci terror elől menekülve, a 174
