Szita László (szerk.): Tanulmányok a török hódoltság és a felszabadító háborúk történetéből. A szigetvári történész konferencia előadásai a város és vár felszabadításának 300. évfordulóján, 1989 (Pécs, 1993)
I. Tanulmányok a török alóli felszabadító háború kérdéseiről - LUDWIG HÜTTL: A török elleni háborúk a Német-Római Birodalom szemszögéből (Ford.: Aszmann Mária)
zott birodalmi hadsereg 40.000 főt tett ki. Hatékonyságát viszont korlátozta, hogy a csapatokat valamennyi fronton bevetették, miáltal erőik szétforgácsolódtak. Másrészt a birodalomban állomásozó kötelékek biztosították a határokat a terjeszkedő Franciaországgal szemben, így a császári erőket 1683-tól 1689-ig túlnyomórészt keleten bontakoztathatták ki. A Laxenburgi Szövetség és az Augsbur79 gi Liga ugyancsak egy defenzív opción nyugodott Franciaországgal szemben, hogy a magyarországi offenzíva lehetővé váljon. I. Lipót habsburg császár nyugati és keleti politikáját - a tengeri hatalmakkal, Angliával és Hollandiával követett szövetségi politikáját és intenzív lengyelországi politikáját beleértve -, mint kétoldalú biztosítékokra törekvést, egységében és kölcsönös függőségében kell látnunk. A birodalom segítségnyújtását a magyarországi hadjáratokban jelentősen megnehezítette a szállítási útvonalak, az utánpótlás, a beszállásolás előkészítésének számos problémája. Hiábavaló lenne megkérdeznünk, hogy növelhető lett volna-e a török elleni védekezés hatékonysága, tekintve a birodalom összetett és bonyolult struktúráját 1789 tagjával és az egyes, a birodalom alkotmányának megfelelően belső ügyeiben önálló területek differenciált struktúráját. A császárnak sem joga, sem eszköze nem volt arra, hogy a birodalmi rendek belső ügyeibe beavatkozzon. Diplomáciájának kellett meggyőző munkát folytatnia. Azontúl Dél-, Nyugat-, Közép- és Észak-Németország egyes térségeinek túlságosan különbözőek voltak érdekei ahhoz, hogy közösen cselekedhessenek. Az egyes birodalmi rendek viszonya a császárhoz és a szomszédos hatalmakhoz, mint Franciaország, Hollandia, Svédország, Lengyelország, a birodalmi rendek szövetkezési szabadságának megfelelőéi en gyors változásoknak volt kitéve. Bár a birodalmi rendek hamar egyetértettek abban, hogy a „kereszténység ősi ellenségét" le kell győzni, de az időpont és a mód kérdésében, a birodalmi segítség nagyságát illetően pénzben, csapatban, lovakban és igavonó állatokban, munícióban és terményekben minden esetben újra vitát folytattak, és határozataikat mindig újra módosították. Eszerint egy egységes birodalmi politika az Oszmán Birodalommal szemben nem mutatható ki a 16. századtól a 18. századig. A habsburg uralkodó ezért elsősorban egyes baráti birodalmi rendek aktív segítségére volt utalva, mivel az egész birodalmat csak ritkán tudhatta maga mögött. Drámai körülményeknek kellett bekövetkezniük, mint Bécs török megtámadása 1529-ben és 1683-ban, vagy egy olyan jelentős erőd, mint Érsekújvár 82 elvesztése a 17. század 60-as éveiben, hogy a birodalom egyöntetűen a habsburg politikát támogassa. Folyamatos segítségnyújtásban a császár nem bízhatott. Ehhez hozzáadódott még a félelem, hogy a birodalom és a császár két- vagy többfrontos háborúba sodródhat, melytől a baráti birodalmi rendek és
