Szita László (szerk.): Tanulmányok a török hódoltság és a felszabadító háborúk történetéből. A szigetvári történész konferencia előadásai a város és vár felszabadításának 300. évfordulóján, 1989 (Pécs, 1993)
I. Tanulmányok a török alóli felszabadító háború kérdéseiről - LUDWIG HÜTTL: A török elleni háborúk a Német-Római Birodalom szemszögéből (Ford.: Aszmann Mária)
át egy erős császár nyújthatta. A felsőbb rendek ugyanis különösen a reformáció időszaka és a harmincéves háború óta különböző terveket igyekezetek kovácsolni a középső és kisebb rendek szekularizálására és bekebelezésére. Ha egyáltalán fennállt a lehetősége, akkor egyedül a császár volt arra képes, hogy effajta tervek megvalósulását megakadályozza vagy legalább korlátozza. Következésképpen a középső és kisebb rendek szempontjából szükség volt egy - bár mérsékelten erős császárra, ki képes volt arra, hogy védelmet nyújtson számukra. így alapvetően érdekükben állt, hogy a császárt mind Franciaországgal és szövetségeseivel, mind a Török Birodalommal szemben támogassák. A Habsburg császár számára többféle lehetőség kínálkozott, hogy a német birodalmi rendeket a törökök elleni harcban segítségre ösztönözze: 1. bilaterális szerződéseket köt a birodalom egyes fejedelmeivel 16 , 17 2. multilaterális szerződéseket köt a birodalmi rendek különböző csoportjaival , 3. birodalmi gyűlést hívat össze, ahol az egész birodalomból összegyűlt képviselök megtárgyalják a török kérdést. Ez utóbbi általában nehéz vállalkozásnak bizonyult, mivel a rendek legtöbbször a császár aktuális politikai és vallási kérdésekben tett engedményeitől tették függővé segítségnyújtásukat. A tárgyalások gyakran hónapokig elhúzódtak, míg megszületett a megfelelő döntés a török elleni segítségről, a szükséges pénzügyi eszközökről, a birodalmi csapatok nagyságáról, a lovasság és a gyalogság számáról, az ágyúk, a muníció, az ágyútalpak és más szállítóeszközök számáról és minőségéről. Ahhoz pedig, hogy a császár a birodalmi gyűlés határozatait a gyakorlatba is átültesse, mindenfajta hatalmi eszköz hiányzott kezéből. Egyedül a rendek önkéntes aktivitására volt utalva. A rendek további tíz birodalmi kerületig be csoportosultak , melyeknek feladata az volt, hogy a birodalmi gyűlésen meghatározott csapatokat felállítsák és ellássák, a parancsnoki rendszert kiépítsék és a tábornoki kar számára instrukciókat dolgozzanak ki. Mivel a birodalmi kerületek a legkülönbözőbb erejű tagokból álltak, a kisebb rendek bizonnyal ügyeltek arra, hogy ne engedjék át túlságosan a jogokat hatalmasabb társaiknak, ennek ellenére fennállt annak veszélye, hogy a rendek hatalmasabb tagjai alkalomadtán katonai fölényüket felhasználhatták a kisebb rendek elnyomására. A birodalom azon rendjei, kiknek permanensen egy állandó hadsereg állt rendelkezésükre és 20 magukat „felfegyverzett rendeknek" nevezték , minden további nélkül kivonták csapataikat a kerületi ezredekből 21 és kétoldalú szerződéseket kötöttek a Habsburg császári házzal, mely a csapatok átengedése fejében jelentős összegeket volt kénytelen fizetni. A „felfegyverzett rendek" csapatairól részben maga a császár gondoskodott, mely így az államkasszát pótlólagosan megterhelte, míg a kisebb
