Szita László (szerk.): Tanulmányok a török hódoltság és a felszabadító háborúk történetéből. A szigetvári történész konferencia előadásai a város és vár felszabadításának 300. évfordulóján, 1989 (Pécs, 1993)

I. Tanulmányok a török alóli felszabadító háború kérdéseiről - NAGY LÁSZLÓ: A török világ végnapjai Magyarországon (A török katonai kudarcok okai, 1683-1689)

jobb gyalogosainak. Ez megmutatkozott abban is, hogy az esetek döntő többségében az ellenségnél jóval kisebb létszámú császári hadak verték meg az oszmánokat, mindenekelőtt nagyobb harcászati állóképességükkel. Az oszmán hadsereg a franciák haditechnikai és egyéb segélyei ellenére sem tudott megfelelni a korszerű harcvezetési és harcfegyelmi követelményeknek. A hiányosságok legfőbb okait minden bizonnyal a gazdaság és a társadalom szféráiban kell keresnünk, amivel kapcsolatban még komoly feladat hárul a jövő történetírására és hadtörténetírására. Azt azonban már eddigi ismereteink alapján is elmondhatjuk, hogy a török hadsereg vitathatatlan harcászati hátrányai ellenére időnként még bizonyos korlátozott stratégiai fölényéről tett tanúbizonyságot. Ez az időszakosan megnyilvánuló korlátozott fölény mindenekelőtt a nagy könnyűlovas tömegek mozgékonyságából és a hadtápellátás magas fokú szervezettségéből fakadt. Az előbbi kiegyenlítésére a császári hadvezérek sűrűn szorgalmazták a magyar könnyűlovasok alkalmazását a törökellenes harcokban; a hadtápellátási hiányosságokon viszont főként csak a harmincéves háborúban alkalmazott helyszíni be37 ' szerzések fokozott igénybevételével tudtak úgy-ahogy segíteni. Am a korlátozott oszmán stratégiai előnyök és a Szent Liga seregeinek ellátási fogyatékosságai ellenére a visszafoglaló vagy fölszabadító háború törvényszerűen zárult a keresztény erők győzelmével, ami a középkori magyar királyság döntő részének török uralom alóli fölszabadulását eredményezte. A Magyarország fejlődését századokra visszavető oszmán iga lerázása európai összefogás eredménye volt. Ezt a tényt a Buda fölszabadulásának emlékére megjelent nagy összefoglaló munka így összegezte: ezzel a háborúval a tizenhetedik századi keresztény Európa lerótta „az önfeláldozó hősiesség azon háláját, 38 amellyel a tizenötödik századi Magyarországnak tartozott". Hosszú időn át, különböző politikai indíttatásoktól vezérelve hallgattunk arról a történelmi tényről - vagy legalábbis nem beszéltünk súlyának megfelelően róla -, hogy a törökellenes harcnak, Magyarország fölszabadításának összefogója, szervezője és irányítója - akárcsak az elmúlt évtizedekben - most is a Habsburg hatalom volt. Igaz, a török kiűzésében számos európai nemzet katonája vett részt, és ennek a hatalmas haderőnek a toborzása, megszervezése, mozgatása és ellátása leírhatatlanul súlyos feladatokat rótt a Habsburg politikai és katonai vezetésre, amelyeknek az az esetek többségében meg is tudott felelni. Kiváló képzettségű, önfeláldozó tábornokok, tisztek és közkatonák harcoltak töbnyire halált megvető bátorsággal és 39 hullatták vérüket is, ha kellett, az elérendő győzelmekért. Ez a tisztikar és legénység szinte mindenben fölülmúlta a tizenhatodik század végén és a tizenhetedik század elején lezajlott tizenötéves háborúban küzdőket, pedig azok közül is