Szita László (szerk.): Tanulmányok a török hódoltság és a felszabadító háborúk történetéből. A szigetvári történész konferencia előadásai a város és vár felszabadításának 300. évfordulóján, 1989 (Pécs, 1993)

I. Tanulmányok a török alóli felszabadító háború kérdéseiről - NAGY LÁSZLÓ: A török világ végnapjai Magyarországon (A török katonai kudarcok okai, 1683-1689)

nek súlyos voltát. Erre utal az a magatartása, amit október 13-án tanúsított Budán a hazainduló Apafi Mihály erdélyi fejedelem búcsúzásakor. Nagyváradi Inczédi Pál elmondása szerint ekkor „igen szomorú állapotban találtatott a fővezér; egész tisztelettel látta az erdélyieket, s megkövette, hogy a mint akart, nem úgy lett a dolog, a fogyatkozást nem tagadhalja". Apafi fejedelmet e szavakkal bocsátotta útjára: „no menj el, és te is imádkozzál a te istenednek, mi is imádkozunk a mi istenünknek, hogy a hatalmas császár ellenségeit szégyenítse és rontsa meg." Imája meghallgatásra találását azonban már nem észlelhette, mert a szultán még ez év végén Nándorfehérváron „megsinóroztatta" a nagyvezért.

11 A bécsi és a párkányi diadalok fokozottan ráirányították a figyelmet a török sereg harcászati és hadászati sebezhetőségére, hiányosságaira. A stratégiai problémák a szervezett visszavonulásra való alkalmatlanságon túl mindenekelőtt abból adódtak, hogy a tizenhatodik század első felében még szinte óramű pontosságával működő oszmán hadigépezet fogaskerekei közé egyre gyakrabban kerültek „homokszemek". A nagyvezérek már a tizenhatodik század végén és a tizenhetedik század elején folyó „tizenötéves háború"-ban sűrűn panaszolták, hogy a szpáhik és a janicsárok nem hajtják végre időben a mozgósítási parancsokat, s az ebből adódó késlekedések sokszor behozhatatlan hadászati hátrányokat vonnak maguk után.

12 Ezek a hiányosságok kétségtelenül negatívan befolyásolták a török hadsereg hatékonyságát, a fő baj azonban mégis a harcászat területén jelentkezett. A janicsárok pszichikai állóképessége egyre gyöngébbnek bizonyult, s a török harcrend is egyre alkalmatlanabbá vált a szükséges rugalmas alakzatváltoztatásokra. A csaták és ütközetek kezdetén kiadott harcparancsokat még úgyahogy végrehajtották, de a harc közben megváltozott helyzet követelményeinek egyre kevésbé tudtak eleget tenni. A tizenötéves háború folyamán mutatkozó hiányosságok felerősödve jelentek meg a tizenhetedik század végi visszafoglaló vagy fölszabadító háborúban. Már a bécsi és a párkányi összecsapásokban megmutatkozott, hogy a küzdelem a török katonák számára óriási véráldozatokkal jár. Egyre inkább érezhették azt, amit a kortárs magyar katonák úgy foglmaztak meg: tisztjeik „farkakaszára" viszik őket.

13 Nem változott a helyzet az 1684-es harcok folyamán sem. A mintegy 40.000 szövetséges katona élén előretörő Lotharingiai Károly fővezér előbb elfoglalta a Buda birtoklása szempontjából oly fontos Visegrádot, majd néhány nappal később vereséget mért a Vácot fölmenteni akaró török hadra. Ezt követően elfoglalta a várat, majd Pestet is. Július 10-én Szentendrénél vereséget mért Musztafa pasa seregére, aki kénytelen volt Érdig visszavonulni. Ám július 22-én az új had-