Szita László (szerk.): Előadások és tanulmányok a török elleni visszafoglaló háborúk történetéből 1686-1688 (Pécs, 1989)
Előadások és tanulmányok - Veres D. Csaba: Hol zajlott le a „Második mohácsi" vagy „harsányi-hegyi csata" 1687. augusztus 12-én?
bornokaink egyenesen a (török) sáncok ellen vezényeltek rohamot." Az összes forrás egyetért abban, hogy a támadásban csak a bajor választófejedelem parancsnoksága alatt álló balszárny vett részt: „A bal szárny egész vonala szép rendben és igen szorosan vonult előre, - jegyezte fel Lotharingiai Károly főparancsnok hadinaplójában - folyamatosan lőve a gyalogság élén lévő ágyúkkal, az ellenség pedig minket lőtt ugyanúgy. Alighogy egy jó órányit nyomultunk ebben a rendben előre, amikor az előretolt török csapatok elkezdtek visszavonulni, időnként vissza-visszafordulva. Ez a fordulat nagyon feltüzelte katonáinkat, s hogy hevességüket mérsékeljük, tábornokaink álltak az élükre. Ugyanolyan tempóban követtük az ellenséget, ahogy ők visszavonultak, miközben mindkét hadsereg tovább ágyúzott. Ahogy közeledtünk a hadsereg zöméhez, a két erdőnél lévő magaslaton, észrevettünk előtte egy sáncot (. . .) Ez a sánc még egyáltalán nem volt befejezve; a törökök csak reggel óta munkálkodtak rajta, így az árok sem erős, sem mély nem volt. Mindamellett a sánc végig ágyúkkal volt megerősítve, s nagy számú janicsárhaddal, akik mögött az imént visszavonult (lovas) hadtest csatarendben állt." Hasonlóan írt Gaetano Bonomó páter is : ,, A török lovasság a keresztények heves nyomására megingott (. . .) és csaknem menekülésszerűen hátrált, egészen a biztonságos futóárkok mögé. Azok az ellenséget övig takarták, és a janicsárok ott akartak helytállni. Az említett futóárok-sáncokat még nem fejezték be, és a törököknek arra sem volt idejük, hogy a tüzérséget jól magasított védőállásba vigyék." Az első harcvonal két lovasdandára, Sauoyai Jenő herceg és Rahutin gr ót - jelentette utólag Badeni Lajos „A csata hevében, a bokrokon keresztül túl messze mentek csapatukkal előre (. . .) Ekkor derült ki, hogy az ellenség árkaitól és ágyúitól nem voltak 150 lépésnyire sem, melyeket a bokrok miatt nem lehetett látni. A törökök ágyúkkal és puskákkal szüntelenül tüzeltek a mieinkre, de a nagy közelség miatt az ágyúkkal nem tudtak ártani. Így kb. negyed órát álllak a szüntelen tűz alatt, míg a gyalogság odaért. Az elölünk menekülő (török) lovasság nem a (sáncokon át) a visszavonulásra hagyott réseken, hanem egyenesen a sáncokon és az árkokon keresztül menekült. Ezért a Választófejedelem - hogy ebből a zavarból előnyre tegyen szert - elhatározta az általános támadást." 10 Amint a két szövetséges lovasdandár kétoldalról és a gyalogoszászlóaljak frontálisan elérték a török sáncokat, a török gyalogság mögött harcrendben álló anatóliai és ruméliaí lovasság gyáván megfutamodott, s sorsára hagyta a gyalogságot. A lovasság megfutamodása után a török gyalogság is feladta az első sáncvonalat, mely „első sáncokban az ellenség húsz ágyút hagyott hátra!". Tobias von Hasslingen vezérőrnagy naplója is drámai sorokban rögzítette az eseményeket: „A janicsárokat (. . .) végül is kivetettük gyenge sáncaikból és az ellenséget teljes menekülésre kényszerítettük (...) Bár az ellenség mind szűkebb helyen, a mocsár (ti. a Karasica) és a sűrű erdő között védekezve megállt, de mindig kevesebb ellenállást tanúsítva újra menekülésre lehetett kényszeríteni. Az ellenség lemészárlását, a gyilkolást nem lehet leírni. Menekülés közben a szűk szorosokban egymás elől nem tudtak kitérni, s legázolták egymást." 11
