Szita László (szerk.): Előadások és tanulmányok a török elleni visszafoglaló háborúk történetéből 1686-1688 (Pécs, 1989)
Előadások és tanulmányok - Szakály Ferenc: A felszabadító háborúk történeti helyéről (Ki felelős a hódoltsági terület pusztulásáért?)
során előkerült adatokra is hivatkozik, hanem elsősorban azért, mert egy olyan kérdést exponál - hogy hogyan, az itt mellékes -, amely valóban a kutatás vakfoltjára esett, s amelyet eddig magunk is megkerültünk. Azt a kérdést ugyanis, amely azt vizsgálná, hogy az itt megfordult török, tatár, szövetséges és magyar katonaság számláját terheli-e - vagy terheli-e inkább - a hadszíntérré vált magyar területek pusztulása, tulajdonképpen kiesett a kutatás látóköréből. Mivel az egyértelmű választ hordozó források ritkábbak a fehér hollónál, a történetírás Habsburg-ellenes irányzata eleve bizonyítottnak vette, hogy a pusztítók a „németek" voltak. Az ellenpárt pedig - nem lévén megfelelő ellenérvei - szégyenkezve hallgatott vagy e tekintetben elismerte az előbbiek igazát, s azzal mentegette magát a felszabadító háború alapvetően pozitív beállításáért, hogy a korabeli háborúk márcsak ilyenek voltak s a veszteség utóbb sokszorosan megtérült. 21 A források egyértelműen tanúsítják, hogy az a terület, amelyen akár csak egyszer végiggördült a háború tüzes szekere, szinte teljesen elpusztult. (A pusztulás csupán azért nem mérhető a „tizenötéves háború" alattihoz, mert ez utóbbi miatt már nem akadt annyi pusztítanivalója.) Márpedig a hadműveletek kiterjedtek az egész hódoltságra - a három részre szakadt ország meszsze legnagyobb harmadára - és természetesen annak peremvidékére. Röviden szólva: a Felvidék hegyes tájait kivéve szinte az egész országra. A védtelen falvak lakossága - évszázados tapasztalataik alapján - már a hadak közeledtének hírére megkezdte az összeköltözést és a nagyobb településekre húzódást. Miután maguk a budai törökök figyelmeztették őket a veszélyre, a kistarcsaiak, a rákoskeresztúriak, a tápiószentmártoniak, az újfalusiak és az üllőiek már 1683 júniusában Gyomron bújtak össze a tatárok elől, akik ezúttal Erdély felől igyekeztek Kara Musztafa nagyvezírnek a Dunántúlon át Bécs felé tartó seregéhez. Bár a tatárok persze most sem tagadták meg romboló természetüket - például a kecskemétiek közül is vágtak le 22 -, Pest-Pilis-Solt vármegye ugyanazon év decemberében felfektetett dikajegyzéke „mindössze" 5 falu hiányát jelzi az 1668-ban még meglévő 126-ból. 23 „Mértékletességüket" az magyarázza, hogy szövetségesük, a Fényes Padisáh birodalmát mégsem illett végigdúlniuk, meg aztán talán idejük sem volt erre. A törökök mindenesetre tartottak tőlük és azt tanácsolták alattvalóiknak, hogy lábasjószágaikat hajtsák át a Duna túloldalára. 24 Ahogy kiderült, hogy lakóhelyük környéke lesz az összecsapás színtere vagy ott várostromra kerül sor, szinte az egész lakosság felkerekedett, hogy menedéket keressen magának a környék biztonságosabb helyein, a Duna csendesebb túloldalán vagy a messzi távolban. Az Udvari Kamara pécsi prefektúrájának 1687. júniusi birtokösszeírása szerint a mohácsi kerületben 68, a mecseknádasdiban 59, a szekszárdiban pedig 17 helység lakói futottak szét „a gyülekező táborok miatt" és „lappanganak a különböző szigeteken, hegyek között és az erdőkben". 25 (Ehelyütt aligha szükséges bizonygatnunk, hogy az
