Szita László (szerk.): Előadások és tanulmányok a török elleni visszafoglaló háborúk történetéből 1686-1688 (Pécs, 1989)

Előadások és tanulmányok - Varga J. János: Az 1683-1687-es katonai sikerek politikai következményei

Alig négy hónappal a nagyharsányi csata után, 1687. december 9-én jeles esemény szemtanúi voltak a pozsonyi Szent-Márton templomban a Német Birodalom előkelőségei, az európai udvarok küldöttei és a magyar egyházi és világi főurak: Széchenyi György esztergomi érsek ezen a napon helyezte Szent István koronáját 1. Lipót idősebbik fiának, a 9 éves I. Józsefnek a fejére. A meghívottak között szorongott egy portugál jezsuita vagy talán diplomata - a nevét nem ismerjük -, aki két nappal később Bécsben papírra vetette a látottakat. Az ő tudósításában olvashatjuk a következőket: „A szentlecke végeztével a királyt az oltárhoz vezették, ő gyorsan fellépett a lépcsőfokokon, és övére kötötték Szent István kardját, mellyel a szokásos három vágást is megtette, A kardot azután visszadugta hüvelyébe s átadta annak, aki neki korábban odavitte, majd újfent letérdelt az oltár előtt. A nádor (Esterházy Pál) kezébe vette a koronát, az oltár legfelső szintjére lépett, és saját nyelvén háromszor megkérdezte a népet, hogy akarják-e ezt a királyt. Mire mindannyian igen hangosan és érthetően felelték: „igen". Ennekutána az érsek a király fejére helyezte a koronát, jobb kezébe adta a jogart, a baljába az országalmát, és elmondta az előírt imákat. A király ezután tért vissza trónjára, hogy elénekeljék a Te Deumot, felzengjenek a harangok, és sortüzet adjanak a tüzérek, a puskások nagy örömujjongás kíséretében, s hogy kiáltsák: éljen a király!"

1 1687 végén a kor kevésbé figyelmes szemlélője előtt is világossá vált, hogy az 1683 óta tartó katonai sikersorozattal: Esztergom, Visegrád, Vác, Érsekújvár, Buda visszavételével és a nagyharsányi győzelemmel, vagyis Magyarország felszabadításával egyidőben zajlik egy másik, az előzővel merőben ellentétes előjelű, de azzal mélyen összefüggő folyamat is. Először Debrecen polgárait érte minden korábbinál nagyobb megrázkódtatás, amelyet nemcsak a hazai, hanem a külföldi közvélemény is elítélt. Főszereplője Antonio Caraffa, az előkelő nápolyi származású katona, a tudományosan képzett tiszt, az élelmes üzletember - és magyargyűlölő, aki Bastához fogható rosszindulatot és kegyetlenséget tanúsított a magyarok iránt. Szerette magát a magyarok „Isten ostorának" nevezni, mint egykor Attilát hívták Itáliában, s azzal hencegni, hogy „ha csak egy, a magyarok iránt kegyelmet érző vércseppet tudna ereiben, kész volna magán halálos érvágást ejteni". Gyors és sikeres előmenetelét nagybátyjának, Raimondo Montecuccoli tábornoknak