Szita László (szerk.): Előadások és tanulmányok a török elleni visszafoglaló háborúk történetéből 1686-1688 (Pécs, 1989)

Előadások és tanulmányok - Czigány István: A magyarországi katonaság és az 1687-es törökellenes hadjárat

egészítő elemévé váltak a lassabban mozgó, de a korszerű ütőerőt biztosító császári csapatoknak. Ütközetek alkalmával a magyarországi és horvátországi könnyűlovasokat, vértesekkel és dragonyosokkal megerősítve eredményesen alkalmazták az ellenséges rohamok megállításánál és az ellentámadásban, ahol ezek az egységek csatadöntő tényezővé válhattak, amint ezt 1685-ben a táti, 1687-ben a nagyharsányi, 1689-ben a grabouac-batocini és 1691-ben a szalánkeméni ütközetben történt. A magyar könnyűlovasság nélkülözhetetlenségére utalt például Gaetano Bonomo páter Miksa Emánuel bajor választófejedelem gyóntatója is, aki feljegyezte, hogy mivel a nagyharsányi csata előtt a magyar lovasok nagy részét elvezényelték, s „Akkor tudták meg, milyen hasznos lett volna, ha a hadseregben bizonyos számú huszár is lett volna, mert azok kiválóan alkalmasak az ellenség üldözésére, mint amilyen kevéssé alkalmasak azzal rendezetten és keményen szembeszállni."

5 Várak körülzárására, helyőrségi feladatok ellátására, az ellenség üldözésére, rajtaütések végrehajtására, az utánpótlás védelmére egyaránt használták őket. Várostromoknál előszeretettel osztottak be hajdúkat a rohamoszlopok élére. Könnyűfegyverzetűek lévén gyorsan felértek a falak tetejére, s ott mindaddig ki kellett tartaniuk, amíg nehézfegyverzetű társaik megérkeztek. Buda ostromakor létszámukhoz képest - összesen 6000-7000-en lehettek - azért is szenvedtek olyan nagy veszteségeket, mert a veszélyes erődítési és harcászati feladatok egy tekintélyes részét rájuk bízták. Például az 1686. július 27-én intézett általános rohamkor Esterházy János kétezer hajdúja a vár meredek keleti oldalán egy elterelő támadás végrehajtását kapta feladatul. A végül is kudarcba fulladt akcióban a hajdúegységek közel egyharmada megsemmisült. A korszak forrásait tanulmányozva a magyarországi katonasággal szemben állandóan bizalmatlanságot tapasztalhatunk. A magyar csapatokat általában „milíciaként", vagyis másodrangú fegyveres erőként kezelték. Lotharingiai Károly hadműveleti naplójába 1687. július 18-án például azt jegyezték fel, hogy: „Ezalatt a két nap alatt ágyúlövéstől 60 vagy 80 embert veszítettünk, sebesültként, vagy halottként, nem beszélve arról a 100 magyarról, akiket az ellenség lekaszabolt".

6 A zsoldfizetési listákon, illetve létszámkimutatások külön említik az „ungarische miliz" egységeit, ami nem holmi magyargyűlöletből fakadt, hanem a katonák harcértékének reális ismeretéből.

7 Szintén rideg katonai megfontolások alapján vetették be a magyar egységeket a legveszélyesebb helyeken, mivel mindenkori harcászati alapelv, hogy a hadseregnek értéktelenebb részét áldozzák fel legelőbb. A könnyűlovasság előnyei miatt a császári hadvezérek, köztük Lotharingiai Károly herceg és Badeni Lajos őrgróf is állandóan sürgette a magyar lovasok kiállítását és elsősorban tapasztalt, harcedzett kurucok felfogadását. Különösen érdekes az a tény, hogy amikor Badeni Lajost 1692 novemberében a rajnai haderő főparancsnokává kívánják kinevezni, a poszt elfogadásának egyik feltételéül többek közt azt szabta, hogy 10 000 magyar könnyűlovast vihessen