A Nagy Háború emlékezete. A Dél-Dunántúl és az első világháború - Baranyai Történelmi Közlemények 7. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 2016 (MNL BaML, 2016)
A HÁBORÚ EGYÉNI SORSOKON KERESZTÜL - Szerecz Miklós: Egy „öreg honvéd, a világháború harcosa”. Kovács György harctéri naplójának bemutatása és elemzése
Szerecz Miklós: Egy „öreg honvéd, a világháború harcosa”. Kovács György harctéri naplójának... népfelkelő zászlóalj) nagy veszteséget szenvedett, ami igaz mindkét alakulatra. Mégis az szól a 19-es honvéd gyalogezred mellett, hogy Kovács „öreg honvéd” eztán a 30-asokhoz került, valójában a 19-es pécsi honvédek „testvérezredéhez.” Abban az értelemben „testvérezred”, hogy mind a 19-esek, mind a 30-asok egy hadosztály, a m. kir. 40. honvéd gyaloghadosztály kötelékébe tartoztak (egészen pontosan a következő ezredek alkották a hadosztályt: m. kir. 6. honvéd gyalogezred /Szabadka/; 19. honvéd gyalogezred /Pécs/; 29. és 30. honvéd gyalogezred /Budapest/). Bár itt is lehet a naplóban egy kis csúszás: Kovács György úgy emlékszik vissza, hogy erre Radautz (vagy Radaucz - azaz a bukovinai Radócz) elfoglalásakor került sor, ami 1917. augusztus elején történt, azután, hogy az egész 40. honvéd gyaloghadosztály egy éven keresztül élet-halál harcot vívott az oroszokkal a Kirlibaba- és a Cikó-völgyében, a Capul környékén (ez a helyszín főszereplő Kovács György harctéri naplójában). Meggyőzőnek tűnhet, hogy egy heves küzdelem után - erről szól az „Eltévedés a fronton” című fejezet is - a szomszédos ezred, jelen esetben itt a budapesti 30-as honvédek, némi állományerősítést kapott a hadosztálytartalékból (mindjárt ott a harctéren a harctéri nyugvó csapatokból igyekeztek betömni a védelemben keletkezett réseket). így került át a 19-es pécsi honvédektől a budapesti 30-asokhoz, s ahogyan Kovács „öreg honvéd” mondja: „ottfogtak”. Eztán már a háború befejezéséig a m. kir. 30. honvéd gyalogezred állományához tartozott. A két főszereplő helyszín: a Doberdó és Capul. Egy jól ismert és egy „elfeledett” csatatérről Kovács György „öreg honvéd” harctéri naplójában két főszereplő csatatér van. Az egyik a nagyon is jól ismert Doberdó, ahol - mint már említettük a IV./19. népfelkelő zászlóaljjal - harcolt a szerző, az ő dokumentációjában 1915 szeptemberétől (a második isonzói csata után és a harmadik isonzói csatát megelőzően, és jegyezzük meg azt is: tizenkét isonzói ütközetet tart nyilván a hadtörténelem!) 1916 januárjáig. Ő maga ugyan azt mondja, kilenc hónapot töltött ezen a harctéren, azonban az a naplóból nem derül ki, hogy hol és mikor a fennmaradó négyet. Ha a dátumozott elbeszélések között kronológiát kívánunk felállítani, akkor az első helyre a doberdói front kívánkozik 1915-ből. A DOBERDÓ, amelynek nevét már kisgyermekként megismertem, hiszen nagyanyám - e napló szerzőjének édeslánya (szül. Kovács Emília, 1908) - sokat emlegette, ő pedig édesapjától hallott róla oly sokszor. A doberdói harctér négy nagy fejezetben kap helyet a naplóban, de ebből csak kettőben önálló történetként: „A Harcztér” és „A halott rabló czigány katona a Dober- dón” (a másik két esetben visszaidézi, mint emléket: „A szerencse”, illetve a „Doberdoi harcz után kétt évre”). Mindezek ellenére rögtön feltűnik, hogy ez a helyszín, a Doberdó volt a legfélelmetesebb, legvéresebb és legveszedelmesebb csatatér. Beszámolóiból kiderül, hogy 217
