Pécs és Baranya 1956-ban - Baranyai történelmi közlemények 3. A Baranya Megyei Levéltár Évkönyve 2008 (BML, 2008)

Interjúk, visszaemlékezések, dokumentumok - VISSZAEMLÉKEZÉSEK - Dr. Berkovits Tivadar visszaemlékezése

adunk létezésünkről, hogy jeleket adjunk a civil lakosság felé, hogy reméljenek, itt vagyunk, ha láthatatlanul is, de ugrásra készen! Ez volt a kialakított koncepciónk, amit a vezetés magáévá tett. Természetesen volt az embereink között morgolódás, hogy miért nem harcolunk, hisz ki tudnánk verni a szovjeteket a városból. Helyismeretünk nekünk volt, de megpróbáltuk ezeket a véleményeket egyelőre visszatartani és megmagyarázni álláspontunkat. Ezt a legtöbben megértették, de ez az úgynevezett harci lendület kárára történt, mert voltak, akik gyors sikerért jöttek és a kemény hétköznapok várása elfogyasztotta türelmüket. Ilyenkor az ilyen személyek szép csendesen „leléptek". A vége felé, mikor a megpróbáltatások komoly emberi teljesítményt igényeltek, ez a tendencia egyre csak nőtt és erősen lecsökkent a létszámunk. Időközben nyilvánvalóvá vált, hogy Nyugat feladott minket és a szabadságharcot leverték. Mindezt a rádióadókból összesített híranyag alapján következtettük, így jutottunk az elhatározásra, hogy ezt nem lehet tovább így folytatni és Vágotpusztán összehívtuk az embereinket, megmondva, hogy a parancsnokság átvágja magát a magyar határon és külföldre menekül. Felszólítottunk mindenkit, hogy aki akar, fegyveresen csatlakozzon a parancsnoksághoz és aki ezt nem akarja, az tegye le, vagy dugja el a fegyverét, és menjen haza. Én nem tudtam magamat rávenni, hogy elmeneküljek, hanem azt reméltem, hogy ha hazamegyek, akkor tovább folytatjuk majd föld alatt az ellenállást! Ezért elbúcsúztam harcostársaimtól, akikkel egész idő alatt egy szobát és mindent osztoztunk. Bézárdomat (tájoló - a szerk) odaadtam Kubiczának, hogy könnyebben tudjanak tájékozódni az „átvágásnál", és többedmagammal hazaindultunk. Fegyvereinket fa odvába, vízmosott árokba Remeterétnél dugdostuk el. Végül ketten maradtunk, egy budapesti származású orvostanhallgató és én. (Aztán ő a löveni [Leuven - a szerk.] egyetemet végezte és tudomásom szerint orvos Belgiumban.). Említést kell tennem még az ellátásról. A mecseki falvak népe önzetlenül gyűjtött és segített minket élelmiszerrel, kenyérrel, liszttel és minden szükségessel. Voltak szakácsaink, akik főztek és elláttak bennünket a legszükségesebb élelmezéssel. A gyűjtőszekerek állandóan jöttek-mentek és hozták az ellátást. Egy ilyen szekéren, halálos fejlövéssel küldtük a sikondai kórházba Málics Ottót. Ma is hallom fájdalmas kiáltásait, ahogy a lovas szekér eltűnik az éjbe borult erdő távoli sarkában. Isten nyugosztalja. Ellentétben minden más állítással, szemtanúként elmondhatom, hogy Géza egy patakparti kis házikóban (pár évvel ezelőtt még, utolsó látogatásom alkalmával élelmiszer kioszkként működött) gyertyafény mellett, borotvapengével, fájdalomcsillapító nélkül kioperálta a golyót Málics Ottó fejéből (a füle mellett kapta a lövést). Én tartottam Ottó két lábát, míg két másik személy a két kezét és fejét, hogy ne mozduljon a műtét alatt. Ennek ellenére Ottó a fájdalom hatására akaratla-