Pécs és Baranya 1956-ban - Baranyai történelmi közlemények 3. A Baranya Megyei Levéltár Évkönyve 2008 (BML, 2008)

Bevezető - SZAKOLCZAI ATTILA Az 1956-os budapesti forradalom és szabadságharc vidéken

tosabb mumusként használt politikusa, Mindszenty József bíboros és azok a korábban méltán elítéltek, valamint árulók és köpönyegforgatók, akik hozzájárultak az „ellenforradalom" átmeneti győzelméhez (Király Béla, Kopácsi Sándor, Maiéter Pál stb.). A történtek ellenforradalmi (különösen kezdetben fasiszta ellenforradalmi) jellegét leginkább a börtönökből szabadult bűnözők szerepének és a véres eseményeknek a felnagyításával vélték kidomborítani. Ennyiben vált 1956 egyik legfőbb metaforájává a Köztársaság téri népítélet, amelyben sűrítve és szemléletesen lehetett felmutatni a bűnözők bűneit. A vidéken történteket a kádárista történetírás néhány kivételtől eltekintve nem tudta beilleszteni a Budapestről mint egészről megrajzolt tablóba. A miskolci és a mosonmagyaróvári népítéleten kívül egy-két nemesi hangzású (vagy olyanná torzított) nevet viselő, különösebb befolyással 1956-ban nem rendelkezett személy felkutatásán, illetve a dunántúli ellenkormány érvekkel kevéssé alátámasztható vádján kívül nem talált állításai alátámasztására alkalmas anyagot. A vidéki ellenforradalom rajza a restaurációra és bosszúra készülő csendőrökről, a birtokaik visszaszerzésére készülő nagybirtokosokról már a fehér könyvekben is annyira vérszegényre sikeredett, hogy a későbbiekben nem is nagyon igyekeztek erőltetni annak bemutatását. Ebből a szempontból különösen érdekes az, ahogy és amennyire nem használták ki a miskolci népítéletben számukra rejlő lehetőséget. A miskolci lincselés arányait tekintve véresebb volt, mint a Köztársaság téri, abban zömmel olyan városszerte rettegett alvilági alakok vettek részt, akiktől még az 1957-es büntetőeljárás idején is jobban féltek egyes beidézett tanúk, mint a karhatalmistáktól. A miskolci népítélet mégis csak helyi szinten testesítette meg az ellenforradalmi mumus szerepét, hiszen nem lett volna ildomos a szocialista nagyipar dicső munkásmozgalmi hagyományokkal büszkélkedő fellegvárában történt ellenforradalmi borzalmakkal riogatni az országot. Mindezek fényében a Kádár-kori munkák zöme az „ellenforradalom" budapesti eseményeire koncentrált, újra és újra ugyanazokat a szereplőket és momentumokat tárgyalta, a magyar „ellenforradalom" története helyett újra és újra Budapestét igyekezett belesulykolni a köztudatba. A nagy fordulat a magyar társadalom ötvenhatról alkotott (alkothatott) képe és 1956 historiográfiája szempontjából a rendszerváltozás idején következett. Akkor, amikor 1956-nak a rendszerváltozásban betöltött szerepe és a múlt hirtelen jött megismerhetőségének lehetősége miatt az ötvenhatos történet világtörténelmi jelentőségéhez képest is aránytalanul nagy figyelem és érdeklődés nyilvánult meg a téma iránt. Az érdeklődés kielégítése (egyben a kommunista hatalom további gyengítése és ezzel a demokratikus átmenet biztosítása) érdekében hatalmas mennyiségben jelentek meg 1956-ot bemutató és tárgyaló munkák, amelyek azonban természetesen nem új kutatási eredményeket tükröztek. Pusztán az történt, kutatásra és kutatási eredmé-