Pécs és Baranya 1956-ban - Baranyai történelmi közlemények 3. A Baranya Megyei Levéltár Évkönyve 2008 (BML, 2008)

A forradalom után - VARGHA DEZSŐ A Dunántúli Napló működése az 1956-os forradalom első hetében (Október 23-28.)

crus 15. és az október 6. nemzeti ünneppé nyilvánításának kérdésében ekkor megengedő álláspontra helyezkedtek, azt viszont, hogy március 15. legyen a legnagyobb nemzeti ünnep, mereven, a kor dogmatikus ideológiája alapján ellenezték, mégpedig 1945. április 4. javára. Ugy érveltek ugyanis, hogy a magyar nép számára ez utóbbi adott többet, melynél „a szocializmus építésének hajnala nyílott meg előttünk", míg az előbbinél „csak a polgári demokráciáé." A polgári demokráciában ugyanis a burzsuázia van uralmon, míg a népi demokráciában a dolgozó nép - érveltek. A káderapparátus (amelyen a munkahelyi személyzeti osztályt jelölték meg az újságban) megszüntetését is ellenezték, de az addigi hibák kijavításával továbbra is fönntarthatónak ítélték ezt az intézményt, ha a feladatuk „a dolgozók segítése, nevelése, ügyeikkel való törődése" lesz. Arról a követelésről, hogy a gépállomások erőgépeit adják át a tsz-eknek, további tapasztalatok gyűjtését javasolták. Az egyetemi politikai vezetők azonnali eltávolítása kérdésében a taggyűlés illetékességi körébe javasolták utalni ezt. Rákosi Mátyás bíróság elé állításának kérdésében a vizsgálatot és a tájékoztatást tartották elfogadhatónak. A második világháborús magyar hadifoglyok azonnali szabadon bocsátását is követelték. Ebben a kérdésben a válasz leszögezte az általuk igaznak hitt tényt, hogy ilyenek nincsenek a Szovjetunióban, „legfeljebb olyanok, akiket hadifogságuk alatt elkövetett bűnükért a bíróságok elítéltek" (sic!). Ebben a kérdésben tájékoztatást javasoltak kérni a Szovjetuniótól, esetleges amnesztia adásával együtt. A hadiözvegyekről, hadiárvákról való nagyobb gondoskodást azonban ők is támogatták. (Az egyik fölvetést külön is visszautasították, hogy a magyar katonák ott a hazájukért, a népükért harcoltak, amely eszmét a Horthy- és Szálasi- eszmékkel azonosították.) A kétoldalú munkahelyi kollektív szerződések ügyében más megfogalmazást javasoltak, azok betartását mindkét részről. A pontok hosszú fölsorolása után - amelyeket támogattak, és a helyi jellegűek rövid határidejű megoldását megígérték - a határidőkről szóltak. A legtöbbet megvalósíthatónak ítélték a legközelebbi országgyűlésig, de a többire hosszabb határidőt kértek. A tüntetések kérdésében pedig olyan álláspontra helyezkedtek, hogy az nem old meg semmit. A hosszú cikk végén a pártbizottság leszögezte ismét, hogy teljesítenek minden jogos követelést, a diákoktól pedig azt kérték, hogy határolódjanak el a provokátoroktól, és őrizzék meg nyugalmukat, „álljatok szilárdan a szocializmus ügye mellett, amely mellett hitet tettetek eddig is, a hétfői diákparlamenten is!" Összegezve elmondhatjuk, hogy minden lefegyverző szándék mellett a pártbizottság nem tudta ellenőrzése alatt tartani az eseményeket, azok csakhamar kikerültek ellenőrzésük alól. Már ebben a számban közölték Gerő Ernő visszataszító beszédét, tudósítottak a budapesti tüntetésekről, közölték a minisztertanács rendeletét az