Borsy Judit (szerk.): Reformáció a Dél-Dunántúlon (Pécs-Kaposvár-Szekszárd, 2019)

3. Evangélikusok a 18-20. században

egyházi rendszert aló. századi török jelenlét, valamint a reformáció irányzatai, főleg az ágostai és a kálvinista vallás terjedése némileg módosította, ám a 18. század elejére a két nagy egyházmegye megerősödése, korábbi birtokaik visszaszerzése újra tartósította a katolikus egyház befolyását.2 A két püspökség hatalmas méretű földekkel rendelkezett a három vármegyében, Somogybán például 1806-ban az egyházi intézmények (köztük a püspökségek, a káptalanok, az apátságok, a prépostságok stb.) a megye földjeinek 20%-át tartották a kezükben.3 Maradtak ugyanakkor olyan kisebb területek a térségben, ahol aló. század óta megmaradt a protestánsok élettere, ilyen volt például Baranya megyében az Ormánság vidéke, ahol a református vallásúak dominanciáját nem sikerült megtörni.

A 18. század első felében az elnéptelenedett vidékre a német lakosság három hullámban történő betelepítése némi változást eredményezett. Az Ansiedlung során nemcsak katolikus, falulakó délnémetek (sokszor svábok), hanem középnémet területekről (Hessen) származó evangélikusok is nagy számban érkeztek Dél-Dunántúlra, elsődlegesen Tolna vármegyébe.4 A lutheri reformáció török utáni központja kezdetben Gyönk volt.5 Az országos viszonyokat nézve a betelepült németek 70%-a katolikus, 25%-a lutheránus és 5%-a kálvinista volt, s ezek az arányok nagyjából megfelelnek a három megyébe beköltözők vallási arányainak. Nem kellett ahhoz evangélikus földesúr, hogy ágostai vallásúakat telepítsen birtokaira, hiszen a külföldről jött dolgos munkáskézre nagy szükség volt. Tolnában Sinzendorf gróf már 1720-tól folytatott telepítéseket; Mercy gróf 1726-ig 32 uradalmi faluja közül 14 betelepítésével létrehozta a legnagyobb protestáns tömböt Tolna megyében. A Tolnába került evangélikusok legnagyobb része Hessenből, kisebb csoportok és egyes családok Württembergből, Frankföldről, Pfalzból, a Trieri Érsekségből, Baden-Durlachból, Zwickau környékéről, Gothából, Brandenburgból stb. érkeztek.6 A politikai intolerancia miatt azonban a lutheránus jövevények sok esetben nem tudtak gyökeret ereszteni; a pécsi és veszprémi püspökség hatalmi eszközökkel kíméleden támadást hajtott végre a lutheránusok ellen, számos helyen megszüntette működésüket, imaházaikat földig rombolta, vezetőiket kitiltotta, meghurcolta, az evangélikus telepeseket külön adó megfizetésére kötelezte.7 így nem véletlen, hogy sokan menekültek el, avagy települtek tovább főleg Kelet-Somogyba, arra a vidékre, amely nem esett messze a lutheránus tolnai falvaktól, és néha még a földesuraik is közösek voltak. Az evangélikus betelepültek között említsük meg a szlovák jövevényeket is: sokan költöztek a 18. században a felvidéki területekről Tolnába és Somogyba.8 A bevándorlás eredményeképpen a térség felekezeti sokszínűsége

2 A pécsi egyházmegye rendszerére lásd: BORSY 2003. tanulmányát.

3MNL SML IV. 1. h. 39. doboz, Ö 283. 1806. év. adatai alapján számolva.

4 A betelepítéseket elősegítő földesurakra lásd: SCHMIDT 1939. 45-54.; ill. SZITA 1993. 63—74. adatait.

5 SZITA 1993. 64.

6 Lásd: SZITA 1997. 21. újabban: GYIMESI 2016. 101. (Utóbbi állításai tényekkel nem igazoltak).

7 SZITA 1997. 23.

8 A szlovák lutheránusokra lásd: SZITA 1993. 74—84.

250