Borsy Judit (szerk.): Reformáció a Dél-Dunántúlon (Pécs-Kaposvár-Szekszárd, 2019)
2. Reformátusok a 18-20. században
hagyománnyal bírt a református lelkészek magas színvonalú képzettsége iránti igény. A reformációt követő időszak során alakult ki és erősödött meg a lelkészség mint professzionális elit — húzza alá Kiss Réka Egyház és közösség a kora újborban című könyvében. Ahogy fogalmaz: új lelkészeszmény megteremtésére irányuló erőfeszítések több irányúak voltak. A magánélet és a nyilvános viselkedés kontrollja mellett a legfontosabb jellemzőjük, hogy a korábbinál jóval magasabb színvonalú iskolázottság és képzettség elérését célozták. A lelkészek professzionalizációjának Andrew Pettegree nyomán Kiss Réka által is használt megfogalmazása amúgy a történelem és szociológia együttműködésének inspirativ, ámde teljes mélységében ki nem dolgozott eredménye, amellyel az angolszász tapasztalatok nyomán a magyar kutatásoknak is érdemes kísérleteznie.7 8 Természetesen, ha a fogalmat magát így nem is, jelentés tartamát a hazai szakirodalom korábban is használta. Kosa László az elvárható mintaadó erkölcsi magatartáson túl a lelkészek szellemi vezetői, irányítói szerepét hangsúlyozza. Korszakunkra vonatkozóan azonban hangsúlyozza, hogy a „lelkész vezető szerepe átalakult, az erkölcsbírói tisztség háttérbe szorul, helyébe a híveknek az élet minden területén hasznos tanácsokat adó tekintély lép. [...] Feladata a nép gazdasági és szellemi vezetőjének lenni, népnevelést, felvilágosítást, jó erkölcsre oktatást végezni. ’9 Vörös Károly többek között emiatt is hangsúlyozza a „lelkésznek, mint egyetlen magas fokon kiképzett értelmiségi embernek"a prédikáció nyújtotta népművelési lehetőségét,10 A Ráday Levéltár őrizetében lévő perszonális iratok lehetővé teszik, hogy két generációt összehasonlítva a kiinduló kérdésekre választ adhassak. Az elsődleges forrásként kezelt, 1855 és 1876 között kelt lelkészi életrajzok és az 1933-ban felvett lelkészi adatgyűjtő ívek mellett — a hiányosságokat kiegészítendő — olyan forrásokat tudtam még hasznosítani, mint a Felsőbaranyai Egyházmegye betűsoros tárgymutatója az 1866-1914 közötti időszakra vonatkozóan, továbbá a keresett lelkészek életút-ada- tait rögzítő anyakönyveket, gyászjelentéseket, a pesti teológus-hallgatók listáját, a Dunamelléki Református Egyházmegye jegyzőkönyveit illetve a Dunántúli Protestáns Lapot.11 Az 1855 és 1876 között kelt lelkészi életrajzok esperesi utasításra íródott, legszorosabban a tanulmányi és hivatali előmenetelt összefoglaló beszámolók, amelyek ugyanakkor számos esetben olyan narratív keretbe ágyazódnak, amelyekből kiolvasható a lelkészek számos mentális jellemzője. Az 1933-as adatgyűjtő ívek ezzel szemben — tekintve, hogy egy előrenyomott kérdőív volt — sokkal formalizáltabbak, ellenben informatívabbak, tekintve, hogy olyan személyi kérdéseket is tartalmaztak, amelyek a lelkészek családi állapotát, gyerekeit, vagy közéleti tevékenységeit tudakolták. 7 KISS R. 2011. 147-148. “PETTEGREE 2003. 1-21. WEBSTER 1997. 95. 9 KOSA 1990. 454-456. 10 VÖRÖS 1997. 25-26. 11 Az anyakönyvek és a gyászjelentések a The Church of Jesus Christ of Latter-Day Saints szervezet honlapján (https://familysearch.org/search), a teológus-hallgatók listája a Ráday Levéltár honlapján (http://www.radayleveltar.hu/#D), a jegyzőkönyvek és a sajtóanyag a Hungaricana Könyvtár felületén érhetők el (http://library.hungaricana.hu/hu/) [2017. október 29.] 161
