Veltzé Alajos (szerk.): A mi hőseink - Katonáink hőstettei a világháborúban (Budapest, 1916)
A lovasjárőr
59 társát s szívesen leszállt volna, hogy könnyítsen rajta (legszívesebben pedig az orvtámadót kutatta volna föl,) de nyeregben kellett maradnia, mert neki ki kellett kutatnia, mi módon tartja megszállva az ellenség a falut. — Sajnállak, lovacskám, — mormogta a buszár, — de nekünk, kettőnknek, teljesítenünk kell a parancsot mindaddig, amíg egy kis lélekzet van bennünk! Megsarkantyúzta hát a lovát és beugratott a faluba. Szerencsésen megállapította az ellenség elhelyezkedését s aztán vágtatott visszafelé, hogy a jelentést megvigye a pa" rancsnoknak. Ámde, a szegény ló nem birta tovább; akárhogy igyekezett is «teljesíteni a parancsot», elfolyó vérével elszállt a gyöngülő párája is, hörögve összeesett, maga alá temetve lovasát. A huszár valahogy kievickélt a paripa alul, — amint szétnéz, látja ám, hogy eszeveszetten nyargal feléje nyolc ellenséges lovas. Nyolc ordítozó orosz, nyolc dobogó ló egyik oldalon, — egy szál gyaloghuszár a másikon. Lehet-e kétséges ez a viadal? Vagy elpusztulsz itt jó Králik Samu huszár vagy megadod magadat. — Ha elesem, hát elesem, — gondolta a huszár, — de amíg kezemben a karabély és a karabélyomban golyó van, nem nyúl hozzám a muszkája! Két lövés dörren, két orosz lezuhan lováról, két gazdátlan paripa száguld őrülten a mezőn ... A következő percben megfordulnak az orosz lovasok és szilaj galoppban vágtatnak visszafelé. Králik huszár pedig elbúcsúzik immár vonagló lovától, útnak indul gyalog s híven megviszi parancsnokának a jelentését. Králik Samu új lovat kapott maga alá, mellére pedig, mely oly bátor huszárszívet takar, a másodosztályú ezüst vitézség! érmet.
