Veltzé Alajos (szerk.): A mi hőseink - Katonáink hőstettei a világháborúban (Budapest, 1916)
A czigánykatona
36 — Én ! Vagy: ki visz jelentést éj idején egyik csapatunkhoz az ellenséges tűzön át? — Én! — hangzott íziben a cigány szava. (Ez egészen máskép hangzik, mint az a bizonyos párbeszéd, melyen annyit nevetett egykoron a «Cigánybáró» operett közönsége.) Dimitrov az ő cigányvérét csak azzal árulta el, hogy nagyszerűen tudott cserkészni és szimatolni. Ravasz és leleményes volt. Ügy csúszott az ellenség közelébe, mint a leselkedő indián s nem egyszer megtörtént, hogy kihallgatta a lövészárkaikban levő ellenséges katonák beszélgetéseit, és minthogy cigány létére, aki sokféle emberrel és országgal érintkezik, az oroszhoz is konyított valamit, néha hasznos dolgokat is tudott meg ebből. Ügy látott a sötétben, mint a macska és mindig értékes adatokat vitt parancsnokának az ellenséges állásokról. Gyakran veszélyes helyzetbe bonyolódott, de ravaszsága mindig kisegítette a bajból. Nemcsak jó cserkész, hanem jó verekedő katona is volt. Az ő szuronya nem fityegett használatlanul az oldalán. Egyszer két orosszal találkozott. Tüstént szurony tszegez ve rohant rájuk, mire az oroszok megadták magukat s ő büszkén kísérte foglyait csapatához. Egyáltalán párját ritkította rohamban, szűrönyharcban és minden közelharcban. Sohasem félemlítette meg az ellenség nagyobb száma. Ilyen szemtől-szembe való harcban bátor szívét golyó fúrta át és most egy feketeszemű cigánymenyecske és néhány barna rajkó siratja szegényt. Halála után az elsőosztályú ezüst vitézségi éremmel tisztelték meg emlékét.
