Veltzé Alajos (szerk.): A mi hőseink - Katonáink hőstettei a világháborúban (Budapest, 1916)
Gyalog-huszárok
144 Gy al og-huszárok. Ebben a nagy háborúban megváltozott sok olyan fogalmunk, mely a katonaságra, katonai dicsőségre, pompára vonatkozott. A huszár leszáll a lóról és gyalog verekszik, ellenben az aviatikus katona szárnyra kap és a levegőben vívja meg csatáját. Vagy ki gondolta volna világháború előtt, hogy az öreg népfölkelő épen úgy a tűzvonalban fog harcolni, mint az a legény, aki most szolgálja katona-idejét, vagy a tartalékosok? És ha már gondolt is erre valaki, hitte volna-e, hogy a népfölkelők is oly vitézül, kitartóan és halálmegvetően fognak harcolni, mint a fiatalabb korosztály katonái? A népfölkelő gyalogság és a népfölkelő huszárság már régen megcáfolta azt a hiedelmet, hogy csak másodrangú katonaság lenne. Vérével, életével, diadalaival, pompás viselkedésével kiérdemelte a népfölkelő, hogy a legválogatottabb katonákkal helyezzék egy sorba. Ki hitte volna néhány év előtt, hogy lesz háború, mikor az apa egysorban fog harcolni fiaival, sőt nem egy esetben a nagyapa unokáival. Mily csodás időt érünk! Ez az igazi népháború, a nemzetek harca, tele önfeláldozással és lemondással. Nem egyszer sóhajtunk föl olyanképen, hogy vége a huszár-legendának! Többször is megemlékeztünk már, hogy a huszárélet elvesztette fényét. Pedig nincs igazunk, mert az a huszár, aki most harcol, kétszeresen megérdemli a közvélemény bámulatát, mert kétszeresen teszi kockára életét hazájáért, mint a régi magyar huszár. Persze szépek voltak a régi huszárok, mikor szellő lábú paripájukon ültek, karddal kezükben. A bátorságnak és győzelmi hitnek valóságos élő szobra volt minden huszár és feldobogott szívünk, mikor hírt hallottunk róla, mint gázolt le a magyar huszárság, akárcsak a pusztító ciklon, országot és városokat, ellenséges ezredeket, ütegeket. Most persze ilyesmiről ritkán hallunk, ámbár volt erre is dicsőséges példa. Most azonban le kell szállnia a büszke huszárnak a kényes lóról, le kell csatolni a kardot
