Veltzé Alajos (szerk.): A mi hőseink - Katonáink hőstettei a világháborúban (Budapest, 1916)
A szatmáriak
127 A halottakat nem szabad orosz kézben hagyni, azokat is meg kell menteni. Alig pihente ki magát kissé Bán, jelentkezett szakaszparancsnokánál és arra kérte, hogy adjon vele legénységet, hogy a halottakat elhozhassa. Csakhamar kéznél is volt három bátor legény és Bán társaival ismét kiment a védőfedezékből a halált ontó ellenséges állás felé. Legelőször a járőr parancsnokának, Schuszter tizedesnek holttestére akadtak. Az oroszok már ott jártak, mert a holttest teljesen ki volt rabolva. A tizedest visszaszállították a mieink fedezékébe. Innen aztán a három másik holttestért is kiküldtek egészségügyi járőrt a hordágyakkal. Bán azonban nem engedte magát megfosztani attól, hogy ő is részt vegyen a holttestek visszahozata- lában és ő vette át az egészségügyi csoport vezetését. Harmadszor tette meg a veszélyes útat és ezúttal is sikerült neki, szomorú terhével, elérni fedezékünket. Es csak most, a háromszoros halálos út után, mikor már hazavitte valamennyi járőrbeli bajtársát, kit sebesülten, kit holtan, most engedte csak át magát a pihenésnek. Ezért a hősies viselkedésért kapta meg az arany vitézségi érmet. A szatmáriak. Mélyen megragadó két egyszerű magyar katonának, a szatmári 5-ik gyalogezred harcosainak tette. Turzuli György és Gáspár György a nevük. Turzuli György gyalogos egy padlás szénáján feküdt Dihi nevű alvó pajtása mellett, akinek a múlt napi hidegben csaknem lefagyott mind a két lába. A szerencsétlen még álmában is nyögött és sóhajtozott, úgy, hogy Turzuli nem tudott aludni, s azon gon
