Veltzé Alajos (szerk.): A mi hőseink - Katonáink hőstettei a világháborúban (Budapest, 1916)
Marti huszár haragszik
113 bői. A ló most vissza vágtatott a csapathoz s mikor a huszárok meglátták a gazdátlan paripát, ezt mondták: — No, már nem haragszik Marti pajtás! Bizonyosra vették, hogy az ellenség lelőtte a lóról. Pedig Marti huszár még csak most haragudott Isten igazában! Most még egy oka volt haragudni: meglőtték a lovát. Azért is bosszút fog állam. Sötét arccal ragadta meg a karabélyát s bátran az ellenség felé nyomult, nem törődve a golyókkal, amit feléje küldöttek. Végre úgy vélte, hogy elég közel van az oroszokhoz: földre vetette magát, amint a gyalogharcban szokás, igen rendes, finom tűzharcot kezdett — egyes-egyedül a muszka csapat ellen. A huszárkülönítmény parancsnoka, mikor értesült, hogy Marti huszár lova sebesülten visszaérkezett, így szólt: — Még is meg kellene nézni, mi sors érte azt a bolond Martit? Hátha csak megsebesült? Kiküldött egy tizedest, nézze meg, él-e vagy meghalt-e már Marti? Ha él, hozza haza mindenáron. Az altiszt hosszas keresés után egy mély barázdában meglelte a huszárt. Ott feküdt jó fedezékben és egyre lövöldözött az orosz állás felé s hogy nem hiába, látszott azon, hogy olykor lótás-futást lehetett észlelni odaát. Ott bizonyosan sebesültet vittek a kötözőhelyre. A tizedes rászólt a huszárra. — Marti, gyere vissza! — Nem megyek. — Még most is haragszol a muszkára? — Haragszom hát. Hagyjon engem békén. — De nem hagylak ám és ha nem jössz szép szerével, viszlek erőszakkal. Bizony még jól elhúzavonázott a makacs huszár, amíg a altiszt hazacsalbatta. Mikor az ezredes a mellére akasztotta az ezüst vitézségi érmet, tréfásan kérdezte: — No, de most már csak nem haragszol Marti huszár? A mi hőseink. ]]. 8
