Veltzé Alajos (szerk.): A mi hőseink - Katonáink hőstettei a világháborúban (Budapest, 1916)
Honvédroham, honvédzászló
5 a csata, de a zászió nem repes többé a honvédek felé, nem repes, lelkesít, ragyog, hí, buzdít, ujjong többé előttük! — A zászló elveszett! — fut át a honvédek sorain s belesápadnak az arcok. Senki sem kérdi, hol van Székely önkéntes zászlótartó. Tudja mindenki, hogy ott fekszik a lehullott zászló alatt a véres mezőn, magához ölelvén immár dermedt karjával a zászlót. Mert ha egy szívdobbanatnyi erő lenne még benne, azt a zászlót ő még egyszer magasra emelné, hogy hírt adjon az ezrednek: — Ide, ide honvédek! Mentsétek meg a zászlót! Búsan, leverten állnak a honvédek fedezékeik mögött. Könny csillog szemükben. A zászló, a zászló elveszett! Ki tudja, nincs-e már az oroszok kezében s ebben a percben nem hurcolják-e diadalmi üvöltéssel a honvédek szemefé- nyét végig szennyes árkaikban? Egy hét, két hét múlva nem tűzik-e ki a tizenegyes honvédek szent jelvényét Szentpétervár valamelyik piacán, bámész csőcselék csodájára! . . . — Testvér, — szólt Sasl^y Ferenc őrmester, tizedes társához, — egy életem, egy halálom, de én a zászlót nem engedem orosz prédájának. Elmegyek érte. — Én is veled megyek, testvér, — felelt Paskó ' tizedes. Egy férfias kézszorítás és meg van pecsételve a néma fogadalom, hogy nem térnek vissza máskép, csak az ezred zászlójával. Bömböl, hörög az ágyúk bölénycsordája. Az utolsó Ítélet, mikor minden csillag darabra töredezve tűzesó gyanánt záporozik le az égről, aligha lesz borzalmasabb, mint ez a vassal, tűzzel telebarázdált levegő és föld. Ám a két honvéd nem törődik ezzel a világfelfordulással. Kiugranak a fedezékből és megindulnak a zászló után. Az ezred szeme és szíve velük. Most pedig képzeljünk ide körülbelül két órai bolyongást az ellenség tüzében. A két bátor katona nem hagy figyelmen kívül egyetlen bokrot, dombot, földhajlást: hátha ott a zászló? Idegrázó és lelket megviselő bolygás ez a legheve-
