Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 2. (Pécs, 1897)
Baranya őskora a magyarok bejöveteléig
ama fölfogásukat, hogy az Italia felé történt első kelta vándorlásról szóló s Liviusnál föntmaradt mondának történelmi alapja van. T. Livius szerént ugyanis Tarquinius Priscus idejében, az ő chrono- logiája szerént, tehát Kr. c 590 táján, a galliai biturgok annyira elszaporodtak, hogy Ambigat király az ifjú nép két raját küldte országából saját unokáinak, Bellovesusnak és Sigovesusnak vezetése alatt. A kivándorlókat a madarak röpte vezette és pedig Bellovesust Itáliába, Sigovesust pedig a Rajna fölső folyásának vidékére, a hereyni erdőbe. Livius ez adata, mint azt általában elfogadják a kelták eredetére s az itáliai és dunavidéki törzsek rokonságára vonatkozó monda földolgozásánál nem egyéb. Míg azonban Niebuhr, Zeuss, Griinn Jakab és Momsen annak minden történelmi jelentőségét tagadják, azt egészen késő költeménynek tartják, sőt a keltáknak Itáliába történt bevándorlását a történetírás előtti idők egyáltalán el nem ismerik s minthogy Livius maga a 891-ben Kr. e. betört Brennus csapatait többszörösen és eddig sóim nem látott embereknek mondja, azt hiszik, hogy a kelták Itália földjére legelőbb is ekkor, vagyis a Kr. e. IV-ik században tették lábukat és semmi esetre sem a Kr. e. Yl-ik században; addig a nevezett franczia szakemberek Livius adatának történelmi valószínűségét elismerik s megállapítják, hogy a kelták közt anthropologiai különbség is van. A korábbi bevándorlók fekete hajú, rövid fejű nép, mely Ázsiából bevándorolván, az egész északi és nyugati Európát benépesítette. Ezeknek a brachykephal keltáknak utódai élnek ma is Irland, Wales, Auvergne és Savoyában. Ezek egy része telepedhetett le a Duna vidékén s ez vehette föl a galata nevet. Ezek után jöttek a barnahajú, dolyehokephal kelták, Bertrand szerént gallok, Európába. Ezek legyőzték Francziaországban a törzsrokon keltákat s ott, valamint Svájcz- ban és Fölső-Olaszországban megtelepedtek. Ezekre vonatkozik szerinte a Bellovesus monda s ezektől vezetendők le az itáliai insuberek, az etruscok e régi szomszédjai. Brennus új jövevényeit egyedül ezekben a gallokban tartja ő fölismerendőknek. Bennünket mind ebből csak azon tény érdekel, hogy Francziaország területén egy brachykephal nép benyomulása konstatáltatok és pedig oly időben, a mely a kíséretükben jelentkező ősrégészeti leletek világításában a virágzó bronzkultura korát jelenti. Úgy látszik tehát, hogy e kultúra itt is turáni fajok benyomulásával függ egybe, mely benyomulásnak hatása itt is hasonló lehetett alioz, a melyet hazánk területén észleltünk. Ez a föltevés rendkívül nyer valószínűsége tekintetében, ha nem hagyunk figyelmen kívül egy-két fontos megfigyelést, a melyre legújabban nyomatékosan hívták föl a szakkörök figyelmét. ') Nevezetesen a régészeti leletek arra tanítanak, hogy a lónak a keltáknál is nagy jelentősége van, arra pedig már föntebb utaltunk, hogy a ló a turáni népek faimájához tartozik s hogy az árjaságnál mind az, a mi ez állattal összefüggésben van, csupán a középázsiai pusztaság nomádjaival való érintkezés által terjedhetett 1 1) Nagy Géza : A szkithák nemzetisége, 38. I.
