Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 2. (Pécs, 1897)
Baranya szent-Istvántól a jelenkorig
654 A TÖRÖK KIŰZETÉSÉTŐL jánál fogva nem lehetett igazságos. A kérdések ilyképen való szellőztetése csak elkeseredést szülhetett. A följelentések folytán vádlottkép szerepeltek mind a két alispán, Répás Lipót, Gaál József, Körmondy József, Hersching Ignácz, Bésán János, Bésán Imre, Cséby Ignácz, Répás Zsigmond, Országh Imre, Szabó István, Madarász László,' Kisfaludy s mááok. A fölhozott panaszok általában kisszerűek voltak. Itt-ott merült föl olyan, mi ma is fegyelmi eljárás tárgyát képezné, de nem akként, hogy azzal akkora port verjenek föl, mint az egész vármegye szégyenére megtörtént. A legnagyobb rész apróság, mely a legrosszabb esetben is csak figyelmeztetést vonhatna maga után, pl. hogy a katonai raktárakat félévenként meg nem vizsgálták, hogy a hajdúkat magán czélokra is használták, hogy egy desentor katonát megverettek, hogy előfogatokat hivatalon kivid használtak stb. A kormány részben a kémrendszert palástolandó már eleve kimondta, hogy eljárásának czélja nem a bosszú, hanem megszüntetni a visszaéléseket és látván, hogy többre itt nem mehet, a további vizsgálatot beszüntette (filium ulterioris in vestigationis rescinditur). A bürokratikus czélt elérték, mert fölmerült a kétely, hogy vajon nem a tiszttársak között vannak-e följelentők, minek következése lett, hogy a tisztviselők nevetségességig menő pedántériával végezték teendőiket és megtörtént, hogy a főjegyző az alispánnak hivatalos levélben jetentette egyik másik kiküldetésének teljesítését. Az iratokat Adámovicshoz terjesztették, ki azonban az ügyben mit se tett s a főispán tudomást szerezhetett a hegyből született egérről s valószínűleg fölsőbb utasítás folytán elrendelte, hogy bár a nevezett hivatalosokat állásaiktól fölfügesztették, de ő azért nem fog senkit helyettesít- tetni (szurrogálni), hanem mivel az Ítélet hozatala után úgyis tisztujítást tartanak, vigyék tovább is az ügyeket az eddigiek szerint. Ebben ugyan a főispán pártfogását látta a vármegye, ki az üldözött tisztviselők részén áll, voltakép azonban fölsőbb intézkedés lehetett azzal az ígérettel együtt, hogy a tisztujítást még az évben 1819-ben megtartja. Szokott politikája volt a kormánynak az örökös kecsegtetés. Adámovicsot komisszariusi megbízásában Malonyai János báró követte, ki 1<S•jO-ban. levelet. írt a vármegyéhez és a tárgyalás folytatását április 7 — 8-ára tűzte ki, mikorra meg is jelent, de a tárgyalást nem lehetett megtartani, mert risum teneatis, az alispán a vármegyéből eltávozván, a vármegye pecsétjét magával vitte s így a küldöttség tagjait nem lehetett az ülésre „hivatalos alakban“ meghívni, mi nagy vétség lett volna a rendszer ellen, de talán e jó urak fölhasználva a bürokratia e fattyúhajtását, meg se jelentek volna pecsétes meghívó nélkül. Malonyai azután magához kérte az 1816-ik katonaállításra, adózásra és a könnyű lovasságra vonatkozó kivetéseket s a vármegyéből eltávozott. A fölíüggesztett tisztviselők a főispáni utasításhoz képest végezték dolgaikat és vártak. Kajdocsy azonban az egész hosszú idő alatt a gyű
