Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 2. (Pécs, 1897)
Baranya őskora a magyarok bejöveteléig
26 Ö SK O R lyezkedett s telepekkel mindenütt sűrűn behintett hegyeinek kőzeteiben bőven állott rendelkezésre, van jogunk föltenni, hogy ha egyébben nem, a kőipar tekintetében nagyobb gyártási telepek színhelye is volt, a hol nemcsak a helyi szükségletnek, hanem a szomszédos vidékek számára is dolgoztak, hová készítményeik a házaló kereskedés útján jutottak el. Sajnos, leleteinkről oly kevéssé rendelkezünk szakszerű megfigyelésekkel, hogy e gyártelepek helyeit pontosan meg nem jelölhetjük. Legnagyobb valószínűséggel a Mecsek-liegységi telepekben kereshetjük őket, mint a melyek egyrészt a kőanyaggal is rendelkeztek, másrészt a Kapos völgyébe vezető kereskedelmi út vonalába is estek ; de nem valószínűtlen, hogy dunamenti telepeink közt is találhatnánk belőlük, mert e folyam medre is bőségesen szolgáltatta az anyagot. Villány helyzete mindkét szemponthói előnyös s ama csiszolókövek, melyeket e vidékről bemutattunk, nagyon valószínűvé tesznek egy esetleg ott virágzott gyártelepet. Egy nép, mely az ipari fejlettségnek ily fokára emelkedett, ha nem művelt is, vadnak nem nevezhető s megyénk első lakossága nem is volt az. Láttuk iparát, mely ellene mond ennek s ha vizsgáljuk egyéb vonatkozásai tekintetéből, ugyanarra az eredményre jutunk. Ha mindenekelőtt foglalkozását tekintjük, azt találjuk, hogy bár a vadászat és halászat ősi foglalkozásait űzte, valamint hogy az élelemszerzés e két módja napjainkig is megmaradt — nem ismeretlen előtte a baromtenyésztés és a földművelés sem. Neolithkori lakosságunk vadászatainak eredményeiről mindenek előtt ama nagyszámú agancsmaradványok szólanalc, melyeket őskori telepeinkből gyűjthetünk egybe s melynek, mint kedvelt szerszámanyagnak, szerepét már láttuk. Ez agancsoknak nagy része bizonynyal nem vadászatból származott, mert annak az eredménye elvégre is kétes és időhöz kötött, az iparosnak pedig állandóan kell a szerszámanyag; hanem úgy kell azokat javarészben tekintenünk, mint az évi aganeshullatás után összegyűjtött anyagot. Ez kényelmesebb is, biztosabb is és csak is így magyarázhatjuk meg kellőkép az agancseszközök nagy számát és elterjedtségét. Azonban a másik túlságba esnénk, ha föl nem tennők, hogy más részük bizonynyal vadászzsákmányból eredt, annál is inkább, mert konyhahulladékaikban megtaláljuk az agancsosoknak többi csontjait is, nemkülönben egyéb vadak, különösen a nyúl és vadkan, továbbá egy-két viziszárnyas, mint a vadkacsa és szárcsa maradványait. A lakások tűzhelyei táján igen gyakoriak az apró kova és obsidián nyílpengék ; föltehetjük tehát, hogy azok az elejtett vad húsával kerültek oda s így neolithkori vadászaink egyik fegyveréül ezeket tekinthetjük. Ha azonban tekintetbe veszszük, hogy pld. hazánkban még a XVII-ik században a buzogány is szerepel a medvevadász fölszerelésében, úgy bátran föltehetjük, hogy újabb kőkori lakosságunk összes fegyvere érvényre jutott vadászataiban is. Nagy tévedés lenne mégis azt hinni, hogy az őskori vadászat egyedüli formája a fegyverrel való vadászat lett volna. Nem ez volt az egyedüli, sőt még csak nem is az általánosabb formája annak. Ez ősi foglalkozási
