Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 2. (Pécs, 1897)
Baranya őskora a magyarok bejöveteléig
159 NÉPVÁNDORLÁS KORA. ben, azonban aránylag mégis kis számban fordulnak elő, így a püspök- szent-erzsébeti sírmezőben hatvan temetkezésre csak hat lovas-temetkezés, tehát 10-re egy esik. Körülbelül ez az arány egyebütt is. Ugv látszik, az e féle fényűzést csak előkelőbbek engedhették meg maguknak. Kiváló érdeket kölcsönöznek e temetőknek az egyes temetkezésekben előforduló átlyukasztott érmek, melyeket zsinórra fűzve hordottak. Ez érmek segítenek bennünket a temetők korának megállapításánál, mert bizonyos, hogy azok a velük lelt érmek veretési éveinél korábban a földbe nem kerülhettek, fölfelé tehát az időhatár bizonyos. Lefelé természetesen kevésbé határozottan datálnak, mert bizonyos, hogy az érmek az uralkodó halála után is forgalomban, mint föl fűzésre használt ékszerek pedig igen soká használatban maradtak. Lefelé tehát e határt egyéb indiciumok segélyével kell megállapítanunk. Megyei leleteinkben Baánon Philippus (244-249), Püspök-Szt-Erzsébeteu Diocletianus (284—305), Domitianus .(81-9(1), Licinius (307—323) és II. Constantius (337—301), Szőllősün Maximianus (305—311), Pécsett Licinius (307—323), II. Constantinus (337—340), Constans (337—350) és II. Constantius érmeit találták e temetkezésekben, vagyis érmeink kora, az egy baáni Philippus és a püspök-szt.-erzsébeti Domitianus kivételével, a negyedik századba esik.De hisz az elbarbárosodás Philippus alatt javában folyt már s az átfúrt baáni és szt.-erzsébeti példányok is bátran tekinthetők IV-ik századbeli ékszereknek s így már érmeink alapján is joggal állíthatjuk, hogy megyénk elbarbárosodása a negyedik század derekán befejezett dolog volt s a római birodalomtól való hivatalos elszakadása. se váratott soká magára. A keleti gót királyság szomszédságában, a Jajk és Volga között, a második század óta szervezkedőben és terjedőben volt a hunn birodalom. 374 táján e birodalom à gót területet eléri s vazallusait, az alánokat, meghódítván, királyuk, Balambér, 375-ben már a keleti gotokra támad. Nagyon is ismert dolog e támadás eredménye, a melytől a népvándorlás kezdetét szokták számítani a történelemben s azért azt röviden összegezhetjük. A keleti gótok hatalmas, de agg királya, Hermaiiarieh, ki a betörés alkalmával súlyos sebben fekszik, maga vet véget életének. Utóda, Vithimir, elesik a hunnok ellen vívott ütközetben ; népe három részre szakad s egyik rész meghódol, a másik az autókhoz, a harmadik a nyugati gotokhoz menekül. Ezeket követi a győztes hunn sereg s csapásai alatt csakhamar megdől a nyugati gót királyság is és a gótság egy része, Ulfilas 117. 118. ne.
