Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 2. (Pécs, 1897)
Baranya őskora a magyarok bejöveteléig
152 NÉPVÁNDORLÁS KORA. 1770.) szerént, mikor Pécsett a jezsuiták akkor épülő kollégiumának alapozása végett árkokat ástak, egy festményekkel díszített sírboltra akadtak, a melyben ember- és lófejet találtak a többi csontok társaságában. Világos, hogy e följegyzés egy római korbeli lovas temetkezési emlékét mentette meg számunkra. A vitéz kedvencz paripájának mellé temetése a régi szkithák, avarok, magyarok, bolgárok, kánok, az ázsiai törökök és mongolok oly közös és többszörösen bebizonyított szokása, hogy kétségünk se lehet a felől, hogy e pécsi temetkezés római kori ily barbárt rejt. A festményekkel ékesített sírbolt pedig megmutatja, hogy az elhunyt a római czivilizácziónak is tett engedményeket. Valamint temetkezésük, ép ágy meghonosodtak egyéb szokásaik is. Szertartásos áldozó-edényüket, melyben az áldozati barmot főzték, megtalálták a Kapos völgyében, a szomszédos Tolnamegyében, votiv szobrocskáikat pedig a komárommegyei O-Szőnyben s szellős sátraikat bizonynyal látta megyénk területe már e korban is a városoktól távolabb eső tanyáikon. A sarmata-germán elemnek e beszíiremkedése tehát megyénknek, mint a római provinczia egy részének területére, miben se különbözött a kölcsönös egymásra hatásnak ama proczesszusától, mely mindenütt előállott, a hol a római birodalom újabb szerzeményei révén, újabb barbár területek szomszédságába jutott s az eredmény valószínűleg itt se lett volna más, mint a mi egyebütt, t. i. a barbár területek lassú elrómaiso- dása s újabb provincziák alkotása, ha e kor nem találta volna a birodalmat katonai hatalma dekadenceának előrehaladott stádiumában, mely annak szerencsétlenségére még a barbárság tömörülésének kezdetével esett egy időbeSeptimius Severus terve, hogy a folyton nyugtalankodó és be-becsap- kodó e népek területeiből Sarmatiat és Marcomanniát alakítsa, ép úgy meghiúsult, mint Maximinusé, a ki az összes germán és sarmata törzseket egészen az Oezeánig ki akarta irtani. A római haderő súlypontja, Septimius Severus óta, a dunai barbárokra csúszott át, kiket ezer és ezer kötelék fűzött a provinczián kívül tanyázó barbárokhoz. E seregben mindinkább lanyhulnak a fegyelem kötelékei; császárokat teremt és gyilkol s a meggyilkoltak bukásának okai közt, mint épen Maximinusnál és Helvius Pertinaxnál, nem ritkán épen ama katonákkal szemben tanúsított szigora szerepel. A barbároknál ellenben, különösen annak germán eleménél, a fegyelem és összetartás egy neme képződik, mely a királyok személye és vezénylete alá csoportosítja azokat. Ez utóbbi körülmény barbár államok alakulására vezet, melyek hovatovább veszedelmes versenytársaivá lesznek a birodalomnak és erőforrásaivá egy az eddigivel ellenkező pro- czesszusnak, melyet a római területek elbarbárosodásúnak nevezhetünk. A quad és markomann királyságokról már megemlékeztünk s láttuk hatásukat is, melynek jelentékenyebb hatása a most mondott irányban már csak azért se lehetett, mert aránylag korán érezték a római hatást, azonban már a Marcus Aurelius alatt folyt germán-sarmata háborúk idejében indult meg két hatalmas barbár királyság szervezkédése, melyeknek ez elbarbárosítás tekintetében legjelentősebb szerep jutott. E két király-
