Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 1. (Pécs, 1896)
Baranya népei
142 BARANYA NÉPEI. mert sok paprika keil holnap a levesbe, hogy ne legyen hiba semmi az ételbe. Malomba is elment egy jó béres szolga, a tésztának való lisztet majd meghozza, magam pedig megyek káposztát gyalulni, mert ideje azt már besavanyítani, feleségem pedig elment a piaczra, tyúkot vásárolni a holnapi napra. Még csak egy van hátra, bors kell az ételbe, elküldtem már érte két kocsit Eszékre. Lesz itt minden elég, majd hozom a többit, addig jó uraim, egyék meg a semmit. Végre hozzák a gazdasszonyok a párolgó — „metéttes“ — marha- hus-levest; a násznagy az ajtóban két tálat átvesz s azokat vivén, mondja : — Érdemes vendégek, nem üresen jöttem, étkekkel terhelve vagyon mindkét kezem, de mielőtt hozzá nyúlnak a kanálnak, buzgó szívvel hálát adjanak az Úrnak. De hogy én most itten hosszan ne papoljak és a forró táltól sebeket ne kapjak, vegyék el kezemből ezt a forró tálat, amelyet ujj aim tovább ki nem állnak. A hátam megett is még húsz legény vagyon, azoknak is kezét süti igen nagyon, — ne tántorogjon hát most előttem senki, mert a nyakát hamar leforrázom neki. Itt tehát a leves, melyet adott jó hús, azért itt senkinek szive ne legyen bús. Nosza muzsikusok, hadd szóljon egy víg tus, ezzel : dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! Ezzel leteszi — leteszik — a tálakat s asztalnál közel az ajtóhoz kijelölt helyére állva, keresztet vet s fennszóval elmondja az asztali áldást, ugyanezt teszik a vendégek is, de ülve és magukban, végre megkezdődik a „kanalazás“, étkezés. A násznagy, a ki ilyen alkalmakkor ugyancsak be van fogva — legelőbb végez, siet, mert ki-ki kell tekintenie a konyhába. Hozzák a tormás-húst, átvesz egy tálat s mondja : — Gyenge borjúhús ez, mit hoztam tormával, csak harmincz tavasz- szal járt ki az anyjával, gyengesége miatt a szénát sem ette, szegény gyenge állat csak a korpát nyelte. Ezért a tormáért jó sokat fáradtam, szép Magyarországot széliében bejártam, ezt a keveset is Marostőben ástam, szerencsémnek tartom, hogy reá akadtam. De az erős étel való csak magyarba, nem igen fér ebből a német gyomrába. Lesz még több étek is, csak ne siessenek, az erős étekből keveset egyenek. Tessék hát a tormás, gyenge borjúhússal, erre kínálja meg társát ki-ki borral, — egyék hát uraim, jó apetitussal, ehhez is tartozik a czigány egy tussal. Erre a czigány, aki különben is mindig húzza, erősen rázendít s esznek tovább. Közben, némely helyen már, tányérát is váltanak, de legtöbb helyütt két gazdasszony körüljár, a vendégek elől fölveszi a tányérát s egy azon törülővei kitörli és ismét visszateszi. A mikor a káposztát hozzák, a násznagy ismét fölkel s mondja : — Paradicsom kertből éppen most érkeztem, mely gyönyörű kertnek gyümölcséből ettem, mivel hogy sokáig ottan kertészkedtem, szép fejes káposztát bőven termesztettem. Nagy Magyarországnak jórészét bejártam, ily káposztafélét keveset találtam ; de annyit mondhatok, hogy ahol csak jártam, mindenki dicsérte, fülemmel hallottam. Szárma és káposzta az étkek vezére, nemes magyar hazánk, országunk czímere, még királyunknak is gondja vagyon erre, áldott föld az, ahol terem a gyökere. Mégis nem
