Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 1. (Pécs, 1896)
Baranya fekvése és kiterjedése
88 BARANYA FAUNÁJA. sikerül a másikat megragadni ; csakhogy nyomban amannak a karmát érzi a saját testében. Egyetlen tollgomolyagként buknak olyankor együtt a mélységbe, hol bele a vizbc, hol a szárazra ; körmüket kihúzzák egymásból, de csak egy pillanatra, a mig uj tusára szedik össze erejüket. Ha a földön folyik tovább a tusa, a nemes küzdők úgy viaskodnak egymással, mint egy pár mérges kakas, s a csatatért, valamint a küzdelem komoly voltát is, kitépett, vérbe keveredett tollak jelzik. A tojó e közben a küzdők feje fölött kering, vagy valami magas kőszálról, fatetőről nézi a viadalt látszólag egykedvűen ; de a győztest mindig dédelgetve fogadja, ha a csata végével hozzá száll, akár hites férje, akár a gálád csábitó lett légyen azzá. Jaj amannak, ha a harczi szerencse a csábitónak kedvezett! A sas-tojó szemében csak az erőst illeti a koszorú. Az ilynemű dicsőségesen visszavert támadások és tusák után, miktől egy him sincs megkímélve s mik Magyarországon alkalmasint évenként meg szoktak köztük újulni, a sas-pár régi fészkét felkeresi, s már februáriusban hozzáfog kitatarozásához. A hozzávalót együttesen szedegetik fel a földről, vagy ki a vizből, vagy le is tördelik a fákról és karmuk közt sokszor messziről hordják a fészekbe, hol olyan mesterségesen beépítik vele a réseket, a mint egy réti sas-ácstól csak kitelhetik. Minthogy a fészket évről-évre feljebb rakják, idővel nagyra nő, úgy, hogy már arról is megismerni korát, valaminthogy a fészek koráról a sasházasság tartamára is lehet következtetni; mert mennél régibb a fészek, annál régebben él együtt a házaspár. A fészek nincs mindig a fatetőben ; de mindenesetre jó magasan ; a fa törzséhez hol közelebb, hol távolabb, de mindig erős ágra rakják, a mely a súlyos s egyre súlyosodó fészket meg is bírja. A fészeknek úgy alja, mint teteje gallyakból vagy gyenge ágakból épül, a mik szélesen vannak egymás fölé és össze-vissza rakva s a hatalmasok közelébe merészen és bizton tolakodó igen sok verébpárnak alkalmatos búvóhelyül, fészkeik számára pedig jó üregül szolgál. Február végén, vagy márczius elején tojj a a nőstény a lapos fészekbe két, legfeljebb három tojását és buzgón nekiül a költésnek. A him a kottással elfoglalt tojót eledellel ellátja ; prédát keresvén, eltávozik, de még ilyenkor sem megy szívesen messzire ; s ha párjáról s önmagáról gondoskodott, hűséges és gondos őrként a fészek közelében ráül egy nagy fára, a mely azontúl nemcsak őrhelye, hanem pihenő tanyája, éjjeli szállása is neki. Mintegy négy heti kottás után kikelnek a kis fiókák, a mik eleinté valami fehér gyapotgomolyhoz hasonlítanak, mikből egy-egy fekete csőr, egy-egy pár sötét szem, s máris éles lcarmú egy-egy pár láb kandikál, avagy nyúlik ki ; de azért igen takaros kis jószágok s már ilyen piczi korukban is nagyon öntudatosak. Már ezután van mit dolgozni apjoknak, anyjoknak. Felváltva járnak prédát keresni, felváltva őrzik fiaikat ; de gondozni mégis csak az anyjok gondozza őket. Apjok is hűségesen megteszi ugyan a magáét nevelésük érdekében; de egyedül anyjok tudja őket úgyszólván dajkálni. Ha piczi korukban megfosztanák őket tőle ; csuk úgy elpusztulnának, mint az emlősök fiai, ha árvaságra jutnak.
