Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 1. (Pécs, 1896)

Baranya népei

ËARANYA NÉPEI.

285

Lakodalom napján reggel jókor gyülekezik a násznép. A menyasz- szonyos háznál minden megérkező, kicsiny, vagy nagy, nő, vagy férfi, kap egy bokrétát szabott árban. Ezt a menyasszony szerzi be és nyereségre adván, a haszon az övé. A vőlegény két násznagyának szintén a menyasszony ad bokrétát, de szebbet és drágábban. Ezt úgy kell kialkudni, néha sok ideig tartó, hol elmés, hol unalmas huzavonával. Mindkét háiZnál megkezdődik a reggeli. Sorra jár a pálinka, azután terített asztalhoz ül a násznép s kocsonyát — néha meleg ételt, paprikást — kap reggelire, kenyérrel, kalácscsal, kinek mi és mennyi tetszik. Reggeli után a vőlegény násznagyjai elmennek a bokrétáért a menyasszony-házhoz, mit a vőfély így kér ki:

— Olyan sűrűn járok-kelek én e háznál, hogy az ebek sem ugatnak meg már, hanem a mint ide jöttem, a küszöbnél kint előttem lapulva simultak meg. Úgy gondolom, hogy ha azok a kuvaszok nem bántottak, önök ki nem kergetnek, sőt inkábblan meghallgatják idejövetelem okát. Ugy-é, szólnom engednek? Násznagyjaim azt izenik és általam azt kérdezik, ha szavukkal nem vétenek, vőlegényünknek násznépe reggelizett, hát itt vége-e már a reggelinek ? Mert ők bokrétát szerezni akarnának megjelenni ide, hogyha kapnának. Jöhetnek-e hát, avagy nem, ingyen kapnak-e, vagy pénzért, szépet ki-ki magának. Ha én e násznépnek volnék, ingyen nékiek nem adnék ; jól a nyakukba sóznám. Nem is gondolják kelmetek, milyen telt nekik az erszényük, hanem hogy fösvények ám ! Aztán mi tagadás benne, erszényük ha telt nem lenne, én csak a mondó vagyok, annyi pénzt kell rajtuk húzni, a mennyit csak birnak adni ; hisz ők úgy is násznagyok. Ha szeretnek násznagykodni, szeressenek is áldozni a menyasszony számára. Tőlem egyre követelik, áldozzam föl a mim telik, az új párok javára. Én hát őket nem kímélném, sőt leültetni se merném ott, hol valami vagyon, mert hátha a csizmaszárba dugják a bokréta árba, a mi van az asztalon. Megszólnak talán, hogy mért árulom őket el ? Azért, mért azt mondták : clcsapnak, mert hogy sűrűbben nem hordom az ételt, italt nekik, holott csakhogy meg nem pukkannak, olyan sokat ettek, ittak, de bezzeg nekem nem hagytak még fél lábon sem inni. Éppen egy tikezombot kezdtem falni, amit akkor csíptem, nem engedték lenyelni. Az egyik násznagy rám förmedt, a másik meg mellém termett, fenyegetve kiáltják : „Nem teszed le azt a ezombot, nem mégy frissen megtudni, hogy mikor kapunk bokrétát!“ Bokáig jártam a sarat, úgy futottam, hogy madarat lehetett volna fognom ; mégis egyre azt lármázzák utánam: „Siess, ebadtát, nincs békó a lábadon!“ Csak azt szóltam vissza: „Futok, de ennél jobban nem tudok!“ No, nékik sem kellett több ; egy pár fütykössel utánam iramodtak és a lábam tőlök majd ketté törött. No hát, ha nagyon kívánják megszerezni a bokrétát, adják nekik jó drágán, úgy sem lesznek ők násznagyok soha többé, a fukarok, innen és túl a Dráván !

Erre egy kis alkudozás után viszik a násznagyok a bokrétát haza, meghagyván a menyasszonynak és násznépének, hogy készüljön az eskü-