Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 1. (Pécs, 1896)
Baranya népei
264 BARANYA NÉPEI. Reá inkább alkalmazható az a közmondás: „Adj a tótnak szállást, kiver a házból“, mint a szegény tótra. Ha mogfészkelte magát egy községben, addig igenis keresi kedvét a magyarnak, míg kisebbségben van ; ámde furfangosabb módon, alattomban mindent elkövet, hogy a meglevő állapot az ő javára másként alakuljon. Mihelyt azonban egyenlő erejűnek érzi vele magát, akkor nem is rejtegeti többé azt a törekvést, hogy a magyart a községből végkép kipusztítsa. Régebben az volt mindig első és legfőbb czélja, hogy jó darab szőllőt szerezhessen. A hol aztán akadt olyan eladósodott boriszák, kit alkalmas médiumnak vélt arra, hogy tőle a telket megszerezze, azzal igyekezett barátságot kötni. Magasztalta úton-útfélen, legyezte hiúságát még hibájában is, hogy „a Pista bácsi csak a derék ember, egy liter bort egy hajtókára kiiszik.“ El-elhívta a pinezéjéhez is, jól tartotta étellel, itallal. Mikor aztán neszét vette, hogy már lig-lóg őkelme, bcinvitálta újólag; hanem akkor négy-öt szövetséges is volt jelen, kik közt el volt csinálva, hogy hol egyik, hol másik emlegesse a „Kikellinni“-t. Az áldozat versenyt ivott valamennyivel. Elázván a sárga földig, megrohanják jótanácsokkal. Hogy ők jót akarnak a Pista bácsinak, azt javasolnák neki, hogy adja el az egyik negyed telkét, mert hát, nem jó portéka az az adóság, egy tálból eszik a gazdával. Fizesse ki az árával tartozását s ha tisztában marad a másik fertály, sokkal jobban boldogul, mint így. Az érdemes házigazda mindjárt ajánlkozik is, hogy ő hajlandó azt megvenni, ha áráért megkapja. Másé nem kellene ugyan neki félárért se, de hát a Pista bácsi jó ember, szeretne rajta segíteni, csak szabjon neki illendő árat. Pista bácsi rózsás jókedvében kimond egy összeget, a mely ugyan ott a telkek rendes ára, hanem annak hallatára egyik jobbra fordul, a másik meg balra, kifejezést adni álmélkodásának. Elkezdi az egyik innen czirógatni, a másik meg onnan, hogy az mégis csak sok, hanem adja oda ennyiért, meg ennyiért. A kapatos ember mindenre rááll. Adnak is neki tüstént akkora foglalót, hogy elmenjen a kedve azt megduplázni. Másnap aztán kijózanult állapotban önmaga csodálkozik rajta legjobban, hogy lehetett olyan oktondi, miért engedte magát rászedni azoktól, kik közül egyet-egyet az asztal alá ivott volna a nélkül, hogy neki csak a szeme is csillogna. De hát azok négyen-öten tervszeriileg ittak egy ellen, így esett el magyar kézről már nem egy telek. A német összetart, mint a tenger vizcseppjei. Oly helyen, hol ők vannak többségben, a világért sem választanának magyar bírót, egy-egy esküdtet is csupán kegyelemből, mégis félve a kisebbség elkeseredésétől. De a hol (azelőtt t. i., míg ilyenek többen találkoztak) jó ivó-kompániát tudtak a magyarok között, azokat együttesen mind megválasztották : hadd urizálja- nak, korhelykedjék csak el a vagyonukat, hogy azután ők kaparíthassák meg. Az ilyen magyaroknak hízelegtek, szinleg a legjobb viszonyban állottak velük ; maguk között persze kinevették s fölkapták azt a mondást, mely bizony csak olyanforma értelemben igaz, mint a bagolyról és verébről szóló közmondás: „Die dummen Ungarn.“
