Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 1. (Pécs, 1896)

Baranya népei

BARANYA NÉPEI.

229

vasalva, erre jön aztán a tizenkettedik, az iinneplős felső-szoknya. Ezek terhe majd lehúzza a csípőiket; de elszenvedik a kellemetlen terhet mégis azon hitben, hogy úgy szép.

A mint a férfiaknál a boeskor, a nőknél a csizma multa idejét. Az ifjabbak ünnepeken kivágott félczipőt, vagy „stivedlit“ viselnek; máskor, úgy mint az idősebbek, csoszlit, csoszogót (komótezipő-félét), sőt rossz időben nem irtóznak a faczipőtől sem.

Lelógó pántlikás fonatú hajat már nem viselnek a hajadonok, hanem föltűzik. Zsírozni, még zsírozzák hajukat, de már takarékosabban bánnak a zsiradékkal. Egyáltalán mutatósabbak, Ízlésesebbek, tisztábbak, mint annakelőtte. Láthatni most már parasztháznál még fog-kefét is.

Lelkületre szintúgy osztályozhatók, mint testalkatra ; a hol termetesebbek, ott egyúttal több a hetykébb, szilajabb is. Hegyhát legnagyobb részében azonban az öregebb nemzedék békés, jámbor, türelmes természetű, kiket a másvidékbeliek régen csak „hegyháti birkáknak“ neveztek. E türelmeseknek köszönhették, hogy a német elem tőlük oly nagy területet elhódított.

Sohase volt olyan bicskás a hegyháti magyar nép, mint a közel tolnamegyeiek, kik községeikben nem szívelik meg a németet. Ha beköltözik is hozzájuk egy-kettő, csakhamar megszökik a kártételek elől oda, hol testi épsége is biztonságban marad. Csak úgy boldogulnak, ha lehámozzák magukról a plundrát, bugyogót s átveszik a magyar viseletét és hajlandók a magyarral egygyé olvadni. A hegyháti magyar nem tett így, mi több, azonfölül, hogy folyton hátrált a németség elől, egész megadással viselte el gúnyját, meghajlott állítólagos fölénye előtt, belenyugodott és elfogadta a németnek róla táplált és füle hallatára is nyilvánított ama véleményét, hogy a magyar a némethez képest buta, renyhe, tékozló, veszendő faj, kinek nincs más mit tennie, mint ezt a földet szépen átengedni a németnek, maga pedig menjen világgá, urasági cselédnek, vagy Szlavóniába, hol a még butább, még renyhébb szlávság közt talán mehet majd valamire. Hevesebb összekoezódások legföljebb egy-két helységben voltak.

Hiszen volt valami a dologban ! Biz’ azok a régi szabású magyarok elég gyámoltalan gyászmagyarkák voltak ; a munkát csak komájuknak tartották, a takarékosságról sem tudták, hogy mi fán terem, értelem dolgában pedig épen nem tündököltek. Idejét sem tudta sok öreg másként megmondani, mint ily módon : „Mikor megnősültem, 20 esztendős voltam, 30 évig éltem házasságban, most már 17 esztendeje özvegy vagyok, — tessék kiszámítani, hogy milyen idős lehetek!“ Az egész járás egy nagy tábora volt a „keresztes vitézeknek“, olyanoknak tudniillik, kik az Írás mesterségében annyira vitték csupán, hogy a kezük keresztvonását „másirta“ nevük elé odabigygyeszthették. De hisz az nem csoda ! Apró-cseprő falvacskáikban egymástól nem igen csiszolódhattak, tanítóik is legtöbb- nyire csak afféle talmi-tanítók voltak ; másik nem akadt a csekély fizetésre s a hol akadt, annak is csak abban állt a tisztje és az volt legfőbb