Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 1. (Pécs, 1896)
Baranya népei
196 BARANYA NÉPËI. Hát biz az nem valami nagy még ; de azért van ! S épen elegendő arra, hogy újjá hegyével meg lehessen csípni s egy kicsit megpödöríteni. A kalap is jól áll hozzá; csak az a kérdés, mi lesz az ára? Mert a bugyellárisa nem igen dagad a pénztől ; csak annyi van, a mennyit az „édes szülém“ a kender árából adott a kalapra; de úgy lenne az jó, ha legalább egy báb-szívre is telnék belőle a Dombi Sárikának. Aztán meg egy pár „czigári“ is elkelne. S mind ennek az árát a kalapon kellene megspórolni. — Hogy ez a kalap ? — Két forint, öcsém, az utolsó ára. Dejszen siet is a vevő lerakni s úgy elszellent onnét, mintha puskából lőtték volna ki. Kiabálhat már utána majsztram : — Hogy hát mit igér érte ? A kalaposokon túl vannak a gyolcsos tótok. Ott az egyik szülike alkuszik nagy igyekezettel; az unokája számára valami vánkos-héjnak való kanavászt akar. Mert hiába ! El kell a leányt készíteni rendesen, ha ma-holnap valami szerencséje akad. „Bé kő vövőzni.“ A gyolcsosok mellett vannak a szitások. Százával hever ott a sok szita-rosta. Egy cseléd-asszony, onnan valahonnan a Palajból, a sűrű szitáját reklamálja, a mit reperálásra oda adott még a múlt vaiszlói vásárkor. A szitás váltig erőlködik visszaemlékezni rá, de hát akkor igen sok volt a vevője. Ki tudna valamennyire visszaemlékezni? Hanem azért sebaj ! Ad ő helyette egész újat, nem is drágán, csupán a reperáczió árában. És a jámbor cseléd-asszony megveszi új gyanánt a saját szitáját. (Igaz, hogy csupán a „reperáczió“ árában !) A fülsüketítő lármából kihallatszik a fűzős Poldi hangja : — Vége van a fűzőnek, vége van, vége van ! Ha valaki elég naiv megkérdezni a Polditól, hogy ugyan miért van vége a fűzőnek, hát megtudhatja : — Azért van vége a fűzőnek, mert annak vége szokott lenni. A pokoli hangverseny zaja folyvást magasabb fokra hág. Pereczos- síp, kintorna-hang, csengetyű-szó, dobpufogás, czintányér-csirrenés túltesz a jövendő legwágneribb zenéjén. Legelevenebb a laezi-konyhák környéke. Hej, azok a laczi-konyhák ! Ezek az ormánysági vásárok „Hotel Iinperiál“-jai. De azok közt is legtöbbet ér Csóka Ferenczné asszonyomé. Már messziről meglátni a ezégér- jét. Hosszú czucza-nyélre egy pár kolbász, meg egy teli vörös fiaskó van oda kitűzve. A sistergő kalbász illata távolról is oda csalogatja az embert. Aztán ott muzsikálnak a monyarócskai hangászok is, a kik hétköznapokon a vályogvetés nemes mesterségét űzik, de már ilyen sátoros ünnepek alkalmára ki szoktak mosdózni a szutyokból. Egyébként pedig a két „fakkban“ egyenlő művészek : a vályogvetésben ép úgy, mint a muzsikálásban. Most épen valami ráczországi magyar gulyásnak húzzák, a ki haza jött egy kis magyar borra, magyar szóra. Ott abban a vad országban bíz egyikben sem igen akad része.
