Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 1. (Pécs, 1896)

Baranya népei

BARANYA NÉPEI.

191

függönyözve, mert halottas ház ablakán nem jó benézni : sárgaságba esik, a ki azt megteszi.

Néha végig jár a pintes is a virrasztók között, de hát száraz torokkal ki látta, énekelni ?

Másnap történik a temetés, mikor már a „halott-gém“ (halott-kém) megvizsgálta s a temetést megengedte.

A gyászmenetnek rendesen számos kísérője akad. Tanétó uram az iskolai kántussal egyetemben, úgyszintén nagytiszteletü uram is ott vannak a gyászmenetben. Előbb elbúcsuztatják a háznál. Tanétó uram erre az alkalmatosságra egy friss búcsúztatót faragott össze, melyben ékes szavakkal búcsúzik el a halott külön-külön névszerint, mind az egész háza népétől, fölső, alsó szomszédjától, sógorától, kisángyától. Kint a sírnál még egy pár búcsu-szót mond a lelkész, vagy mest’ram az elhunyt fölött, aztán lebocsátják az örök nyugalom színhelyére, a sírba. Fölállítják a fejfát, melyre a falu első faragó-embere véste saját szerzeményű epitafiumát :

Én Kisfalt Áron voltam,

Aki e sirba borultam ;

54 éveket értem,

Akkor Jézus eljött értem.

Behantolják a koporsót, elhangzik az ének: „Immár gyarló testem, mint magot, elvetem.“ Eloszlik a gyászoló gyülekezet, csak egy-két néném- asszony marad még a temetőben. Szerteszét a csepőte bozót közt fölkeresnek egy-egy régi, avatag, gyepes sirhalmot, annak ráborúlnak korhadó fejfájára s nagy szívbéli szomorúsággal elsírnak egy verset. Valami régi, kedves halottja fekszik ott kinek-kinek; jól esik a fájó szívnek, magát azon a sírhalmon kikönyezni.

A halott-vivők, meg a rokonok visszatérnek a halottas-házhoz, megülni a halott torát. Azt pedig ne higyje senki, hogy valami nagy dobzó- dást visznek véghez ott. Magyar ember nem pénzért segít egymáson, hanem szívességből, s e szívességnek mintegy viszonzása a tor.

*

Kiválóbb családi ünnepségek a lakodalom s a keresztelő.

A nép között élő embernek föl sem tűnik sok érdekes nép-szokás ; azt hiszi, ez mindenütt így van. Csak más vidékek népéletét tanulmányozva, tűnnek föl azok — mint különbségek.

Az ormánysági reformátusság közt még ma is sok régi s érdekes népszokást találunk. Ilyen például az ünnepek előestéjén, különösen Szilveszter előestéjén, a duvrogatás. Esti harangszó után szokás kiállani az utczára hosszú, karikás ostorral s hatalmas durrogatással, vagy pisztoly- lövéssel jelezni a holnapi nagy ünnep közeledtét.

Karácsony előestéjén ólmot szokás önteni s abból jóslatokat mondani. Ugyan csak akkor, Adám-Éva estéjén, az ormánysági földmíves leszed a szögről minden szíjjat, bőrtarisznyát s beviszi a hajlékába, az asztal alá. Azt mondják, akkor egészséges marad a jószág. „Ne hagyj bőrt