Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 1. (Pécs, 1896)
Baranya népei
184 BARANYA NÉPEI. az életből merített igazságok népszerű magyarázata. Még a nyelv is, melyen ez igazságok előadatnak, egészen más ; nem az a közönséges, fakó, mindennapi nyelv. Hanem az a klasszikus tömörségű magyar nyelv, mely ódon csengésével elbűvöl, édességével elandalít ; fűszerezve a próféták írásaiból vett czitátumokkal, mik igazságok voltak ezer és ezer éveknek előtte s azok maradnak az idők végéig. Nem szítnak e szavak felekezeti türelmetlenséget, gyűlölséget, torzsalkodást; hanem egymás iránt való szeretetet hirdetnek. Nem izgatnak a törvény ellen, hanem az Isten akaratán való megnyugvást tanítják. Reményt adnak a csüggedő léleknek, bizalmat az elhagyottaknak s erőt a sors csapásaitól sújtott embernek, hogy az élet terheit türelemmel viselje. Nem homályt s töprengő kétséget oltanak e szavak az elmékbe, hanem isteni fényt derítenek azokba. Szárnyat adnak a gyarló ember lelkének, mikkel a közönséges élet bajain, rögein túl emelkedhetik. Prédikáczió után még egy könyörgés következik, mit ismét „az Úr imája“ követ. Ez a legfölségesebb része az egész szertartásnak. Úgy elmondani a „Mi atyánk“-ot, mint egy református prédikátor, arra nem képes más felekezet papja. Mint megannyi ragyogó gyöngyszem, peregnek le ajkáról e fölséges imának szavai ; ragyogásuk egy-egy mennyei sugár, mely átszellemít, fölmagasztal. \rége a prédikácziónak. Hallk csendben enyésznek el nagytiszteletü uramnak végső szavai : „Minden áldásoknak s kegyelmeknek kútfeje az Úr; Ő légyen és maradjon a hívekkel most és minden időben; amen!“ Megszólal újra az orgona; fölzendül az ének. Majd búsongó lágy melódián, síró, kesergő epedéssel ; majd harsány riadással, mit lelkesedve csengnek vissza a templom boltívei, falai ; a szerint, a mint az üldözött próféta-dalnok s dalnok-király zsoltárainak panaszát, keservét, vagy a gálya-rabságon sínylett kálvinista-prédikátorok „dícséret“-einek magasz- talását, ihletett, lelkesült dicsőítését zengik Istennek. Egy hallk ima után, mit a hívek csendes fohásza emel az ég felé, következik a kimenő. Milyen példás rend uralkodik a kimenetelnél ! Pad-pad után sorakozik ki. Nincs az a vásott, szeleburdi gyerek, vagy legénykedő siheder, a ki a sorakozás rendjét meg merné zavarni az által, hogy előre tolakodik. Mintha fehér hattyúk szállingóznának végig az utczán; megy, siet hazafelé a sok fehér-biklás leány- és menyecske-raj. A férfi-nép idősebbje kissé megáll a templom-közön, a falú fórumán, egy kis tereferére. Egész héten át úgyis alig találkozik ismerősével az ember s egy kis kupak-tanács, vagy mi, még nem árt meg az egészségnek, míg végre a déli harangszó szétoszlatja őket. Végi uram is ballag hazafelé; otthon már be van tálalva az illatosán párolgó tészta-leves. A Juliska már rég hazaért a templomból s le is vetette már az ünneplőjét, csak amolyan kurta kis otthonkában, kurta ujjasingvállban sürög-forog az anyja körül, segítve.
