Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 1. (Pécs, 1896)

Baranya népei

17C

BARANYA NÉPEI.

A vidék értelmiségének számot tevő tagjai még az orvosok, gyógyszerészek s kereskedők.

Az iparososztály csak a nagyobb helységekben lakik tömegesebben. Szétszórtan, az egyes falvakban, szintén számos iparral foglalkozó egyént találunk. Majd minden falunak meg van a maga kovácsa, csizmadiája. A „falu kovácsa“ sok helyütt rendes konvencziót húz. Az Ormányság iparosai közt híresek voltak hajdan a sellyei szűrszabók. Ma már ez iparág igen aláhanyatlott. De még ma is híresek a sellyei s a vaiszlói „magyar szabók“, nemkülönben az „úri szabók.“ (Az ormánysági ember így tesz különbséget a specziális hazai s a kozmopolita szabászat műremekeinek mesterei közt.) Ezenkívül igen keresettek még az ormánysági gölöncsérek, fazekasok. A szíjgyártók, csizmadiák, czipészek, takácsok innen és túl a Dráván nagy messze vidék szükségletét elégítik ki. Vannak szép számmal még asztalosok, pörgősök (esztergályosok), továbbá van számos ács, kovács, bognár, kalapos, molnár.

A mely iparos érti a maga mesterségét, ha takarékos, józan s iparkodó : úgy tisztességgel megélhet ipara után e vidéken. Igaz, hogy a gyárak versengésével szemben itt is fölhangzik néha a panasz. De annak hangja elenyésző csekély más vidékek jajszavához képest, hol a kisiparost a gyáripar teljesen elnyomja. A női ruha-szabást jobbadán nők űzik. Sellyén, Vaiszlón több szabónő él a varrógép s a tű jövedelméből.

Mint minden vidéknek, úgy az Ormányságnak is kétségkívül legérdekesebb társadalmi osztálya maga a köznép, a földmívelő osztály.

Az ormánysági köznép munkás, józan nép. Kevéske földjét nagy gonddal műveli. Ha a maga dolgát végezte, közmunkát vállal valamelyik uradalomnál s annak jövedelmét közczélokra, templom- és iskola-építésre fordítja. Akárhány ilyen, község van az Ormányságon, melynek temploma, paplakja és iskolája a lakósok verítékcseppjeiből épült.

Természete komoly, de könnyen hajló bizalomra ; egymás között nyílt, közlékeny, eleven észjárású. Beszédét szereti humorral fűszerezni.

Az ormánysági ember beszéde egyike hazánk legérdekesebb tájszólásainak s daczára a közeli horvátságnak, az ormánysági nyelv kevés idegen szóelemet szítt fel magába. E kevés közé tartozik: „hajdi“ (eredj), vodér, tokmány (amiben a kaszás ember fenőkövét tartja, tehén-szarv), „pecsönye“ (szalonna), „pecsönyés ruha“ (szalonnás ruha).

Az ormánysági református vallásos, buzgó nép ; menten minden bigotságtól. Papját, tanítóját tiszteli, becsüli. S a míg más kabátos embert per „maga“, vagy „az úr“ titulál; addig papját, tanítóját „kigyelmednek“ szólítja, a mi kiváló megtiszteltetés.

A vallásos érzület a köznépnél ritkán nyilvánul imában. Szívesebben énekel, mint imádkozik. Még a koldus is falúhosszat énekszóval koldulgat ; az „ínökös kódis“ csakis református vidékeken hallható, a mikor rákezdi nem kevés czikornyával :

Ne szállj perbe, én véééleeem,

Óh, én édes Isteeeneeem . . .