Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 1. (Pécs, 1896)
Baranya népei
168 BARANYA NÉPÉI. Kiszaladt az udvarra a tyúkólhoz és elkezdett torkaszakadtából kukorékolni. Még ugyan messze volt a hajnal ; de a falubeli kakasok ismert szokásuk szerint nyomban mind el kezdtek kukorékolni. A leány meg volt mentve. Az ördögöt elfogta a pokoli düh s nem vette észre a cselt. Meg volt róla győződve, hogy ez a kukorékolás a hajnali kakas-szó. Iszonyú haragjában elhajította ekéjét, maga pedig egy nagy ugrással levetette magát a harsányi hegyről s Harkánynál a pokolba bújt s többé föl se jött a föld színére. Az eldobott eke Beremenden hegygyé változott s az ekevasról lehullott göröngyök a siklósi várdombot képezték. S ott, a hol az ördög a föld alá sülyedt, forró vizű kénes forrás támadt. Vörös Mártha. Mint óriás világverő király, Kisköszegnél egy hamvas szikla áll, Orrnál) a vár, mely oly fényes vala, Sötéten ül, mint eltört korona. Vár volt hajdan, most puszta kőhalom S oly búsan ül a barna bércz-fokon ; Nincs benne zaj, csendes, mint sírfenék, Hol egykoron dal s kedv lármája élt. A vigadók rég clköltöztenek, A vár ledőlt a sziklafő felett ; A hír, a fény s a kéjek mámora A semmiség sírjába hullt vala. De míg a vár, a bástya romba dűlt, A vígadók keblén a láng kihűlt, Megőrizé szós ajkain a nép A várnak úrnőjéről e regét. Leányvárnak nevezteték a vár, Miként a krónikában írva áll, Mert egykoron a várnak asszonya : Mártha, egy elaggott leány vala. Kit a népek lángszin haja miatt A környéken „vörös“-nek hívtanak . . . Vörös Mártha „Leányvár“ asszonya Jobbágyain istencsapás vala !... Adót vetett a népre, nagy adót, Melynek súlya alatt leroskadott. Iíirablá, mint istentelen zsivány A népet ez a rút vörös leány. Felrítt a táj a szörnyű sarcz alatt, A koldusnak falatja nem mardt S nem indult meg az árva nép felett, Mely éhezőn lábánál könyezett . . . A kincs felett, mint átkos bányarém, Ott ült a lány az éjek éjjelén, Megcsengette ; de a szép zengeményt Jobbágy sóhaj s átkos jaj ! űzte szét. A nép-panasz holló szárnyakra kelt S leszállt Budán az ősi vár felett. . . Mátyás király — ki nem tudná nevét ? — Kihallgatá a búnak hírnökét. És megriadt szörnyű ítélete, Mint vészmadár a sírok éjibe, Sötét reptén ijesztőn vijjogva : „Halál reád Leányvár asszonya !“ „Halál reád Leányvár asszonya !“ Visszhangozá a várnak érezfoka , S a vén leány, mint alvilági vész, Kigyúlt szemmel nagy kincshalmára néz. Gyorsabban, mint elvillant gondolat, Telik vele egy négy lovu fogat S mint kincs-lidércz, a vén vörös leány Torz képpel a futó szekérben áll. Mint a vihar a végtelenségbe Rohant nagy kétségbeesésébe’, Rohant a lány a várkapun alá — Meghalni ott, hol nem is gondolá. A mint a várkapun alá rohant Az üldözött, megátkozott fogat : Zord halált lelt a Duna medrében, Melynek vize ott hömpölyög mélyen. Megrázkódott a békés nagy folyam, A mint érzé, hogy mily halottja van S mint a vén rab, kit meghatott a hit : Megzörgeté hatalmas lánczait.
