Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelenje 1. (Pécs, 1896)

Baranya népei

156

BARANYA NÉPEI.

A nehéz betegeket nem kímélik az izgalmaktól. .Ünnepnapok délutánján, vecsernye után, csoportosan mennek ama házhoz, a hol valaki súlyos betegen fekszik, „deé mögnízik, liutyun van.“ S bár csak egynek volna bíztató szava a beteghez, annak családtagjaihoz. Egyik jobban rázza a fejét, mint a másik : „Má’ bizon, nem tok mit széni, aligha él mög.“ S a hir, a mi így a beteg állapotáról a látogatók révén, közvetlen a forrásból kiindul, mire a falu végére ér, tengerré növi ki magát. A szomszédban még csak így beszélnek : „Rosszul van“ ; a második szomszédban már: „Nagyon rosszul van“; a harmadikban : „Má a szava is elát“; a negyedikben pedig : „Aligha éri mög a röggót“ ; tovább,: „Má le is töt- ték a fődre“ ; még tovább : „Mög is hót vóna már, de főrétták“ ; vagy : „Eddig már a lélök is kimönt belüle“ ; künn a mezőn pedig már így beszélnek : „Aszondik, hogy möghót.“

Ha a beteg állapota valóban aggasztó, úgy hozzátartozói „eemön- nek a papér“, ennek is aztán csakhamar hire fut a faluban, s mire az Úr szolgája a haldoklók szentségét hozva megérkezik, annyian odagyiil- nek a „beteg-ház“-hoz, hogy alig bir köztük beférkőzni. A míg a beteg a haldoklók szentségeiben részesül, természetesen kívüle s a papon kívül senki sincs a szobában, annál többen a „házhé“ (eresz) alatt, a nyitott tornáczon, s ezek — mikor a pap már végzett — mind betódulnak. Midőn innét, a betegért mond néhány „Miatyánk“ elimádkozása után — távoznak, újból megindul s megy a hir, a fentjelzett módon.

Mikor megérkezik az utolsó óra, a beteget — saját kívánságára — lefektetik a földre, hogy „könnyebben möghóhasson.“ Végre meghal, visza- adja lelkét Teremtőjének. Míg a holttestet megmossák, felöltöztetik, „hideg ászt.óra“ (ravatalra) teszik, a család egyik férfitagja odahívja (előbb a dé- kánynalc szól, hogy harangozzon) a „halábírót“, halottkémet. Ez hóna alá csapva irományait, méltóságteljesen lépdelve elmegy a halottas házba, ott egy komoly pillantással végig mérve a halottat, a családtagok bevallása szerént megírja a halotti bizonyítványt, alákanyarítja : N. N. „holtgém“ s átadja a család egyik tagjának, a ki elviszi azt a jegyzőhöz. Aztán a paphoz megy. Ez megkérdi: „Hogyan legyen a temetés ?“ Erre a felelet többnyire ilyen: „Hát tisztelendő lelkiatyám, má’ úgy szeretnénk, hogy ki ne szójának ; utójára kőttünk rá, az Isten nyugosztaja szegényt; hát lögyön csak, szokás szö- rint — czerimóniával, mög misét is mondjon érte.“ E mise a bejelentést követő másnap reggel — míg a halott a föld fölött van — szokott megtartatni. Ez ember a „paptu“ visszajővén, elmegy a „mestörhő“ : „Edös mestör uram, möghót az édös apám!“ „Mi volt a baja?“ „Hát hűttést kapott, osztán tennap, tennapelőtt már a rossz fájás is bántotta.“ „Mondd el csak, mi járatban vagy?“ „Hát a búcsúztatást gyüttem föliratni.“ Erre a kántor följegyzi a halott nevét, életkorát, házasságának, illetve özvegységének idejét és kellő sorrendben a rokonok neveit, kikérdezi — ha ugyan nem ismeri — a megholt letűnt életének körülményeit, a betegség lefolyását, mert hát ezeket „valamiképpen bele kee tönni a bússuztatóba/