Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)

II. Interjúk és írásos emlékek - T. Katalin

Ők kérdezték tőlem, hogy mit akarok itthon, hogy apám meghalt, a bátyám az fogságban van, csak az anyám, meg a testvérem van, mit akarok otthon? Hát mit akarok otthon? Meg akarom látogatni anyámat. És akkor ők rafináltak voltak, adtak egy kocsit, egy katona kikísért. Nekünk pénzünk, magyar pénzünk volt, ez igaz, hogy az volt. Mert akkor volt itthon a kitelepítés és oda is lettek telepítve. És nekünk, az előbb mondtam, hogy nekünk német pénzünk volt, mi kaptunk fizetést. Nem tudom, az oroszok által, vagy a németek által, de kaptunk. Elég szép összeget. Hány márkát, mennyit kaptunk, ezt már nem tudom, de elég szép összeget kaptunk. És akkor mi ott becseréltük. A kitelepítettek örültek, mert őnekik volt még magyar pénzük, és hogy azért mi német pénzt adtunk. Mi is örültünk a magyar pénznek. Le akartuk fizetni azt a katonát, de hát sajnos ő azt mondta, nem lehet, mert az életéveljátszik. Na és akkor áttettek megint. De mi ott akkor megint fölfogadtunk egyet, és az akkor átkísért megint a határon és mentünk este, októberi hónap volt, mentünk este nyolctól reggel egész virradatig és nem tudtam, körülmentünk, vagy hogy mentünk, de ugyanott voltunk, ahonnan elindultunk.

De hát Szentgotthárd az magyar terület!

Hiába magyar terület, ha nem engedtek át. Azt mondták, szökevények vagyunk. Mit tudom én, mit gondoltak. Hiába volt ez az orosz engedély, vagy mit tudom én mi, nálunk, de nem hittek nekünk.

Na de akkor szerencsénk volt, mert jöttek civil rendőrök, vagy mik voltak, és az egyik azt mondta, hogy ne menjünk a nagyállomásra, hanem a kisállomásra. Ennek nem hittünk, hanem mentünk a nagyállomásra, váltottunk jegyet és szerencsésen hazajöttünk. De amikor Pécsre értünk, akkor mondták, hogy itthon ez a helyzet, hogy féljünk, hogy ne jöjjünk haza, akkor én nem is mertem hazajönni, hanem elmentünk a mohácsi lányhoz és onnan szóltam anyámnak, és akkor úgy jöttem haza. De hát hála istennek, amikor hazajöttünk, nem bántottak, nem volt semmi bajom.

Mikor értek haza?

1948. október 12-én. Akkor jöttünk haza. Na és akkor itthon voltunk. Na, akkor kezdődött az élet. Elmentem napszámba. Anyám egyedül volt a húgommal, apukám szolgált. A plébánosnál szolgált. Anyám csak napszámból kereste meg a kenyeret, fönntartotta a lányát, mert hát mást nem volt mit fönntartani. És amink volt, megint csak azt lehet mondani, szegény anyámnak mindene volt. Volt disznó, volt hízó, volt minden, de mindent elvettek tőle.

81