Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
I. „Jóvátételi közmunkán" a Szovjetunióban - Zárszó
Zárszó Az esemény feltárás után feljogosítva érezzük magunkat néhány megállapítás rögzítésére, így többek között annak kijelentésére, hogy a történtek a tételes hadijog és a hadviselési etika szabályainak semmibe vétele mellett mentek végbe. Nincs olyan kétoldali államközi szerződés sem, amelyen a polgári személyek Szovjetunióba szállítása és az ottani munkavégzésük alapulna. Az események mozgató rugóit nem is a jogi szférában kell keresnünk, hanem éppen annak ellenkezőjében, a sztálini önkényben, amely az éppen csak felálló demokratikus magyar kormányszerveknél diktátumként jelentkezett, csupán tudomásulvételül szolgált. A helyi hatóságok szintjén vált a kérdés életbevágóan fontossá, és ezt szó szerint kell érteni, mert ők nem elégedhettek meg féligazságokat tartalmazó rendeletekkel, nekik meg kellett nevezni az igénybe veendőket. Eljárásuk ugyanakkor a fronthelyzet, a közlekedési és hírközlési viszonyok, illetőleg az Ideiglenes Nemzeti Kormánytól való elzártságuk miatt nem volt egységes. Érvényesült a szubjektivizmus, amely gazdasági, vagy nemzeti érdekekre hivatkozva a szegényebb réteget nagyon sok helyen megkülönböztetetten hátrányos helyzetbe hozta, többnyire őket vették ugyanis igénybe. A magyar hatóságok felelősségét az esetek többségében kizárhatjuk, mint láttuk, teljesen kiszolgáltatottan kellett végrehajtaniuk a szovjet katonai parancsnokságok bármilyen szinten kiadott utasításait, így részvételük csupán formális volt. Semmi jele annak, hogy egy általános ellenszegülés eredményre vezethetett volna. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy néhány helyen a határozott és bátor helyi vezetők sikerrel léptek fel. Nem lehet ugyanis kizárni azt a tényt, hogy ilyen esetben a létszámigényeket máshol mások rovására elégítették ki. A magyar hatóságok mindenhol „védekező állásban” voltak. Találni községeket, ahol ők maguk, vagy megbízottjaik szorgalmazták, sőt szervezték az elvitelt, legtöbbször politikai bosszúként, vagy gazdasági érdekből. A felelősség kérdését tehát nem lehet kategorikusan elhárítani, árnyaltan, mindig a konkrét településen észleltek alapján szabad csak megítélni. Az útközben és a munkatáborokban elhunytakat áldozatoknak kell tekintenünk, olyanoknak, akiket a vak önkény egyszerűen megsemmisített. Áldozatok a túlélők is, mert testileg, lelkileg károsodtak, amit sohasem hevertek ki. Rehabilitálásuk csak napjainkban, e munka írásának idején történt meg. Az elhunytak emlékét a feledés homályából a második világháború elesettjeire való, a közelmúltban kibontakozott megemlékezési 47
