Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - Schmidt Péterné naplójának részlete
✓ s SCHMIDT PETERNE (1918) naplójából az utazás és az elvitelre vonatkozó események egyidejű leírását közöljük, melyet a vonaton a Baján szerzett hivatalos iratpapírra rögzített. A német nyelven írt napló eredetije, szerzőjének tulajdonában van. Életutam ezekben az években 1944. december 27-én Pécsváradra kellett mennünk. Onnan 80%-unkat hazaengedték, negyvenen Pécsre, a Lakics-laktanyába, az istállóba kerültünk, oda hajtották össze a németeket az egész Baranyából. 12 400 ember volt ott, azt mondták, hogy munkára (visznek), ez nem volt igaz. Pécsett 14 napig voltunk, majd január 15-én bevagoníroztak bennünket és elvittek Dombóvárra, majd Bátaszékre és onnan Bajára. Nem tudtuk, hogy hova kerülünk. Baján 2 napig a pályaudvar irodájában laktunk, itt engem és két vémendi nőt megvizsgált az orvos, és úgy volt, hogy hazamehetünk, sajnos nem volt igaz. Bajáról aztán elmentünk és hármunkat a következő napon szintén a vonatra tettek, teljesen ismeretlen emberekhez. Ott még 5 vémendivel találkoztunk, ők is ugyanabban a vonaton voltak, így már nyolcán lettünk. 40-en voltunk egy vagonban. Szabadkán és Temesváron át mentünk, Románián keresztül az orosz határig. Itt át kellett szállnunk, az orosz határig 8 napig utaztunk, a Kárpátokban három alagúton is átmentünk. A vonatban hideg volt, nem volt kályhánk. Ennivalóul a vonaton kenyeret, egy zsák babot, egy nagy tál cukrot, ugyanannyi kávét és sót kaptunk, amit 40 részre osztottunk fel, csak a gyomrunk már nem tudta elviselni, mert már három hét óta nem volt főtt ételünk. Amikor az orosz határon átszálltunk, ott nagyobbak voltak a vonatok, ott már kályhánk is volt, és főztünk egy keveset, nagyon szomorú út volt. Ma, január 24-én itt vagyunk Besszarábiában, már két napja áll a vonatunk, mert többet állunk, mint megyünk. Az oroszok, akik kísérnek bennünket, nem durvák velünk, ki is szállhatunk a vonatból vízért és szükségre, csak aludni tudtunk keveset, a fekete kenyerünket kissé megpirítjuk, hogy ne legyen olyan nehéz. Ebben a vagonban 77-en vagyunk, olyan hosszú, mint a házunk. Ma január 28. van és mi még mindig a vonatban vagyunk, már háromszor kaptunk szalonnát, kisütjük és kenyeret pirítunk hozzá. Otthonról már semmi ennivalónk nincs, így most a vémendi barátnőkkel eszem egy kis cukros kenyeret, ez a táplálékunk a vonaton, most már 14 napja vagyunk a vonaton és éppen egy hónapja jöttünk el otthonról. Ez egy igazi és valódi próbatétel volt, de az úristentő' egy próbatétel, mert mi emberek már nem ismertük a kedves atyánkat és az irigység túl nagy volt. Nekünk embereknek meg kell térnünk, már tetű is van a vagonban. Ezt az utat az életben nem lehet elfelejteni. Állandóan az otthoni kedveseimre gondolok, a fájdalom nagyon nyomaszt. 345
