Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)
II. Interjúk és írásos emlékek - S. Éva
1944-ben volt a dobolás, decemberben és rá egy hónapra vittek el. Karácsony után volt. Két hétig ment velünk a vonat és akkor egy idegen helyre, éjszaka érkeztünk meg. Sose felejtem el! Ukrajnába vittek, Donbasz, egy ilyen szénbányavidékre. Onnan gyalog, persze összeállítottak és számoltak, hogy megvan-e a létszám és mentünk. Onnan kb. 8-10 km-re volt egy nagy láger, egy nagyon nagy láger, amit régen még a németek építettek, és ott voltak a férfiak és a nők Borsod, Abaúj, Zemplén és Szabolcs megyékből. Lehetetlen körülmények voltak, fapriccsen aludtunk, és szénbányába vittek dolgozni. Az egészséges fiatalokat kiválasztották. Három műszakban jártunk dolgozni. Mindig éhesek voltunk, mert olyan kosztunk volt, hogy azt nem is lehet elmondani. Káposztaleves, meg céklaleves, meg nem tudom mi. Amikor jöttünk haza a munkából, volt egy pár forintunk, egy kis kenyeret vettünk. Hát tulajdonképpen majdnem meghaltunk éhen. Hazulról mit vitt? Vittem takarót magammal, meg bőrkabátot, meg egy szatyrot és más semmit sem. Már az élelem is elfogyott. Két hétre vittünk élelmet. Ott dolgoztam 22 hónapig, aztán fejtífuszt kaptam. Megbetegedtem. Levágták a hajamat kopaszra. Aztán jött egy komisszió Moszkvából, ilyen delegáció és aki beteg volt, azt behívatták. Mondták, hogy indítanak egy szerelvényt haza. Nem is akartam elhinni! Örömömben sírtam, mert én soha nem hittem, hogy valamikor hazakerülök. Mert olyan állapotban éltünk ott, hogy azt nem is tudom elmondani szavakkal. 1946-ban jöttünk haza. Debrecenbe érkeztünk, ott mindenkinek adtak pénzt, azt hiszem akkor jött ki a forint és akkor húsz forintot kaptunk útiköltségre, hogy haza tudjunk jönni. Október 19-én értem haza. Amikor a nagybácsim meglátogatott, összeesett, mert... úgy néztem ki. Negyven kiló voltam, amikor hazaértem. Nem is lehet elmondani, hogy milyen körülmények között éltünk és dolgoztunk! Én soha nem hittem, hogy a jó Isten engem haza fog egyszer segíteni. Meg kellene kísérelni az ottani életkörülmények leírását! Egy borzasztó nagy láger volt, ahol külön épületekben voltak a férfiak és a nők. Borzasztó nagy láger volt. Ott talán volt ötezer ember. Tízezer ember volt! Az egy borzasztó nagy láger volt. Egy bányavidék volt, oda vittek mindenkit a bányába dolgozni. Mi csillét toltunk. Két lány tolta. Meg volt határozva, hogy mettől meddig és hogy mennyi csillét kell tolni 8 óra alatt. Volt olyan orosz, aki segített. Amikor látta, hogy halálos fáradtak vagyunk az éhségtől, ki voltunk teljesen merülve és ott leültünk, mondta, hogy csak üljünk, majd ő segít. Nagyon sajnáltak minket tulajdonképpen az idősek is és a fiatalok is. Semmi bántalom minket nem ért. Nem volt szabad minket 309
