Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)

II. Interjúk és írásos emlékek - Nagy Rózsa

Mondjuk, eladtunk egy pár gumicsizmát a bejáró kintieknek, szabad embereknek, az hozott egy pár rossz csizmát és mellette hozott kenyeret, vagy valami mást. És így szerszámfélét, mindent szépen eladogattunk és váltottuk. A rosszakat leadtuk, cseréltük. Ezért élelmet kaptunk. Ezt az élelmet, amikor a szerszám ki volt osztva, akkor földaraboltuk evvel a brigádvezetővel annyira, ahány tagja volt a brigádnak. Négyesével bejött mindenki és elfogyasztotta azt, ami neki ki volt adagolva. Látja, ez volt a kommunizmus! Nem mi ettük meg ketten. Ameddig rá nem jöttek..., mert közben a szomszéd helyiségben a férfiak dolgoztak, ilyen műhelyszerűség volt, rab férfiak. Ezek mosófazekat csináltak, meg kis bőröndöket, meg műanyagból fogkefét, ruhakefét. Szóval mindent tudtak... és fürdőkádakat, mindent tudtak csinálni ebből a PVC-anyagból. Megbíztak minket, esti váltást, hogy mi adjuk át annak, aki majd jönni fog érte. Amit hoz, azt helyezzük el nekik a helyiségbe, akkor azon ők osztoznak. Lehet, hogy szemtelenség volt, de mi magunknak is vettünk el belőle. Természetes. Es akkor a férfiak feljelentették, hogy mi bejárunk az ő műhelyükbe és ellopunk onnan mindent. Megint csak az irodában kötöttem ki, mert én voltam a fő mester, aki oda bement. De nem lehetett bizonyítani, mert ha bizonyítani kellett volna, akkor ugye a férfiak is elállnak tőle, mert akkor belekeveredett volna több olyan személy, akinek baja származna (ebből). Ez így elmaradt, de már többet nem tudtunk semmit eladni. Nem tudtunk kapni semmit sem akkor. És ez így ment. Azt lehet mondani, hogy majdnem végig, míg kint voltam. Közben ezt a Julát áthelyezték, és átadták akkor nekem a brigádot, mint brigádvezetőnőnek. A lányok is azt akarták, hogy én legyek, mert olyan jóban voltunk a Julával. de sajnos nem ment. Nem sajnos, de nem tudtam parancsolni az embereknek. Nem tudtam odaállítani olyan helyre dolgozni, ahol alá kellett fúrni a talajt és alárobbantani. Pár emberre rá szokott csúszni az a talaj és volt olyan eset, hogy rácsúszott a fal és levitte neki az arcáról az egész bőrt. Szóval nem tudtam azt megtenni, hogy én valakiket olyan helyre állítsak, amiről tudtam, hogy veszélyes. Inkább elálltam ettől a tevékenységtől, inkább dolgoztam. Aztán szétoszlott ez a brigád, mert akkor már jöttek újabb rendeletek, hogy nem lehet büntető brigád a lágerben. Szóval ott is változtak, finomultak a dolgok. Akkor már én is kaphattam szalmazsákot, illetve matracot meg takarót, mert a brigádvezetőnő kijárta. Összeszedett valahonnan ilyen nadrágot és akkor segített leadni. Úgyhogy akkor már én is megkaptam mindent. Cipőt, szandált, alsóneműt, felsőneműt... Szóval minden jobb lett. Átkerültünk a pincékhez dolgozni, ahol a krumpliszállítmány, a hagyma, a sárgarépa meg a többi zöldségfélék voltak. Ezeket a zöldségféléket savanyítottuk. Konzerváltuk. A földbe voltak nagy helyiségek leásva és azok ki voltak betonozva. A szecskavágó fönt volt a szélén és ott hajtottuk

274