Füzes Miklós: Modern rabszolgaság - „Malenkij robot”. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban (Budapest, 1990)

II. Interjúk és írásos emlékek - A. Ádám

mondjuk, ki volt vetve 300 rubel, vagy 350 rubel egy hónapra, ellátásra és a többit kézre kaptuk.

És mit tudtak vele csinálni?

Azon a piacon minden volt, ami itt létezik Kaposváron, vagy Pécsen. Ott minden volt. Minden. Ha egyszer azt mondom, hogy minden, akkor minden. Hiába mondják, hogy innét akarták vinni a kolbászmagot, nem igaz. Ott még. még májas hurka is volt, nemcsak kolbász. Csak, csak a fizetés kevés volt. Például. Velünk dolgoztak az oroszok, azok jegyre kapták az ennivalót. Amikor már adták a jegyet, ajánlták a jegyet, hogy nem köll? Akkor tudtuk már, hogy holnap pénzt kölcsönkérnek. Ott olyan nő volt, aki azt mondta, hogy ha ti elmentek, akkor kitől kérünk pénzt? Még máma is tartoznak vele, de az nem számít. Az nem számít. A német hadsereg is tartozott nekem, de nem számított. Nem számított. Én arra nem adtam.

A többi falubeli mivel foglalkozott?

Eleinte nekünk is kellett sáncot ásni, csöveket lerakni, ilyen 20 cm átmérőjű csöveket, mert olajkút volt ottan. Olajkutak voltak. Itt is egy kút, ott is egy kút, ugye ezek állandóan mentek. Egyfázisú motor volt, és ezek állandóan mentek. Nagy kerék volt rajta, és ezt az olajat vezették el, elvezették. Nekünk első évben ezt kellett (csinálnunk) és akkor ott dolgoztam. Volt egy orosz, aki faanyaggal dolgozott, reszelte a fűrészt. Mondom (neki), nem így kell ezt reszelni, így kell. Mutattam, hogy hogyan kell reszelni a fűrészt. Az az orosz mester kérdezi, hogy értem-e, mondom, hogyne érteném, mikor apám asztalos volt, a bátyám asztalos és én is az vagyok. Akkor az betett engem a gyárba. És akkor odajöttek, azt hiszem 12 asztalos jött oda. Ketten voltunk bent magyarok. Bennünket elhelyeztek egy jobb gyárba, ott aztán géppel tudtunk dolgozni mindenfélét. Úgyhogy, most mikor ellenőr voltam a tsz-ben, akkor mondta a tsz-elnök, május 15-én én meg a párttitkár menjünk le a központba és fogadjuk az orosz delegációt. Na több se kellett. Akkor azt fogadtuk. Hát, hogy hol voltam én Oroszországba, föl is írták. Mondom, a mesterem az Karatkov, Nikolaj Karatkov volt, Gorod Groznij, Kovkazkij ulica, gyenevoszta pervovo. Ezt mondtam oroszul nekik, akkor csak csodálkoztak, hogy hogyan tudtam én ezt megjegyezni. De én ezt így megjegyeztem magamnak és nagyon jó munkahelyem volt. Csak azt nem volt szabad hazaími, hogy XY velem van. És akkormégis akartam hazaími: „Dolgozok az iparomba, a szakmámba, mire hazaérek este sógorom megfőzte a vacsorát, vacsora után táncolunk, nótázunk, a kedvenc nótáink, hogyha ír majd édesanyám, Kis lak áll a nagy Duna mentében, tudod az utolsó versszakát és gondolj (rá).” A professzor kérdezte, mi volt az utolsó versszakban? Nem tudja? O, ha tudná, mily nyomorban élek, megrepedne szíve a szegénynek. Le volt zárva.

192